Emmával vásároltunk a helyi drogériában és bárhol is legyen Emma, mindig sikerül szóba elegyednie a pénztáros nénivel. Most sem volt ez másképp. A néni megkérdezte Emmától, hogy mit kért a Jézuskától, Emma pedig elmondta mindazt, amit korábban levélben is megírt Jézuskának. Aztán Emma is megkérdezte a pénztáros nénitől, hogy ő mit kért a Jézuskától. A pénztáros néni pedig így felelt:

- Tudod, hogy mit? Gyere, megsúgom neked! Nyugalmat! – mondta a néni és nevetett.

Bizony-bizony sokan arra vágyunk így év vége felé, hogy egy picit leülhessünk, megnyugodhassunk. De a karácsonyi készülődés még rátesz egy lapáttal és nem engedi, hogy lassítsunk. Pedig nem is olyan nehéz dolog ez.

Szeretnék adni egy ajándékot és arra kérek minden olvasót, hogy kényelmesen helyezkedjen el és pár percig csendben, nyugodtan olvasson. Ami következik az egy mese, melyet szeretettel írtam gyerekeknek, felnőtteknek egyaránt.

Boldog, szeretetteljes karácsonyt mindenkinek!

Kedves Olvasó!

Bizonyára feltűnt, hogy a mese már nincs a blogban. Egy pályázati felhívásra beküldtem az illusztrációmmal együtt, amely most már nyomtatásban is megjelent, ezért a blogról lekerült.

Amennyiben szívesen olvasná a mesét, akkor keresse a Garbo kiadó gondozásában megjelent Mesélő meseantológiát.

Köszönöm a megértést!

Egyik reggel, miközben kedvenc teámat készítettem, megakadt a szemem a teafilter tasakján. Magic Moments, ezzel a fantázianévvel illették és tényleg van benne valami, mert varázslatos pillanatokat szerez, amikor csendben a kis kuckómban kortyolgatom. Ugyanakkor elgondolkodtató üzenetet is hordoz magában. Melyek a varázslatos pillanatok az életben? Rájöttem, hogy nekem igazából ezek a pillanatok leginkább Emmához köthetők.

Amit én adhatok

Jó dolog a gyereknevelés, élvezem minden pillanatát, még ha néha nehézségekbe ütközöm is, de elárulok egy titkot. A legszuperebb dolog ebben az egészben az, hogy képessé váltam arra, hogy elhozzam a varázslatot. Kissé félve kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe, bár tudom, hogy még azért évek fognak eltelni, mire Emma olvashatja az írásaimat, de ez lesz az, amely tökéletesen alá fogja támasztja majd a „Te voltál!” lebukás pillanatát. Igen, bevallom, én voltam! De hozzá is teszem, hogy azért nem volt könnyű. Persze felvetődik a kérdés, hogy meddig lehet a gyereket becsapni? Illetve becsapásnak minősül egyáltalán, ha azt szeretném, hogy higgyen a csodákban? Végül mindig sikerül magamat meggyőzni arról, hogy nem csapom be őt, hanem inkább életben tartom a varázslatot. A varázslatot, amit igazából ő hívott életre. A gyermeki világ egyszerűen megköveteli a szülőtől, hogy ugyanazokban a dolgokban kezdjen el hinni, mint a gyermek. Aztán felfedezi a szülő is, hogy nem is olyan rossz dolog ez.

Kétségtelen, hogy a téli időszak, a Mikulásvárás, az advent, a karácsony szolgáltatja a legnagyobb lehetőséget a Varázslóság gyakorlásához. Félreértés ne essék, nem tartom magam varázslónak, inkább tanoncnak, csak Emma szokta mondani néha, hogyha valami varázslatos dolgot készítek, hogy „Anya, te egy Varázsló vagy!”

Emma minden évben rajzol a Mikulásnak és gondosan kipucolja a csizmáját, hogy eljöjjön hozzá, és levelet is ír a Jézuskának, hogy milyen ajándékot szeretne kapni. Emma hisz bennük, és amíg így van, megteremtem a lehetőségeket ahhoz, hogy igazán higgyen.

Az adventi készülődés a kedvenc időszakom. Itt tényleg valami varázslat történik nálunk. Emmának van egy csodás adventi kalendáriuma, amit minden évben a Tündérmanók töltenek fel mindenféle finomsággal. Tavaly azonban kitaláltam, hogyan lehetne még varázslatosabbá tenni ezt a várakozást. Bújtatott játékot csempésztem a várakozásba. A Tündérmanók minden napra egy kis feladatot adnak Emmának, színezés, rajzolás, éneklés formájában és természetesen minden feladat a karácsonnyal, vagy a téli időszakkal van összefüggésben. Tavaly is örömmel oldotta meg a feladatokat, idén pedig már azt vettem észre, hogy a mellé rakott finomságok nem is érdeklik, a legjobban a kis tekercset várja, hogy vajon milyen újabb feladatot rejt. Ilyenkor győzöm meg magam, hogy érdemes ezt csinálni, mert a csodálkozás Emma arcán, amikor december 1-jén reggel meglátja a telipakolt kalendáriumot - ahogy a Mastercard reklámban is hallható  - valóban megfizethetetlen. De azért van benne munka bőven. Utánajárás, hogy mi kerüljön az ablakocskákba, gondolkodás 24 napra, milyen apró feladatokkal lássam el a gyereket, és az elkészítés: megrajzolni, megírni, becsomagolni, na és persze eltüntetni a nyomokat. De boldogon teszem, mert tudom, hogy Emmát ezzel a kis aprósággal karácsonyig minden nap boldoggá varázsolhatom.

A karácsony a legszebb ünnep e világon. Az ünnep azt jelenti, több mint egy hétköznap, nem véletlenül szerepel piros betűvel a naptárban. Éppen ezért több varázslatot is igényel. És a varázslat itt nemcsak abból áll, hogy ajándékokat adunk egymásnak, ezzel fejezve ki a szeretetünket, hanem abból is, hogy magunkból is sokkal többet adunk. Azt az énünket, aki igazán mi vagyunk. Odafigyelünk a másikra és megpróbáljuk boldoggá tenni. Ajándékozni alapjában véve jó, mert abból az elgondolásból indul ki, hogy adni jó, csak nem szabad túlzásokba esnünk. Az ajándéknak csak jelképes részét kellene képeznie az ünnepnek. A karácsonyban a készülődést, a várakozást szeretem a legjobban, amelyről már egy korábbi bejegyzésemben is írtam. Ez a várakozás is a varázslat egy része. Amikor elkészítjük az adventi koszorút, vagy feltesszük az égőket az ablakba. Csodás pillanat az is, amikor együtt sütjük a mézeskalácsot, vagy díszítjük a fát, illetve csomagoljuk az ajándékokat és várjuk, hogy mosolyt csal-e a másik arcára a gondosan kiválasztott, csak neki szánt anyaggá vált szeretetünk. Amikor a fa előtt állok, egyfajta nyugalom fog el, hogy vége a rohanásnak, a napokig tartó vásárlásnak és sütés-főzésnek. Igen, ez az a varázslatos pillanat, amelyre vártam.

És ugyan hol is gyakorolhatnánk jobban a varázslatot, mint saját otthonunkban. Emma egyik alkalommal, amikor elindultunk otthonról, így szólt:

- Anya, ugye jól bezártad a varázshelyet?

- A lakásra gondolsz?

- Igen.

- Miért varázshely?

- Mert tele van játékkal. Nekünk van a legjobb lakásunk, anya!

Ez a varázshely pedig nemcsak játékokat rejteget, hanem sok-sok érdekes dolgot. Van egy úgynevezett Varázsdobozunk, amelyben gyűjtjük az év során a legszebb, legboldogabb emlékeinket. Felírjuk egy kis papírra a dátumot és azt, hogy milyen jó dolog történt aznap velünk. Azért Varázsdoboz, mert ebbe csak a jó élmények kerülhetnek. Az év utolsó napján pedig kiborítjuk a dobozból a papírokat és felolvassuk majd milyen varázslatos dolgok történtek velünk 2015-ben. Így visszaemlékezhetünk a családi ünnepekre, nyaralásokra, vagy akár csak egy együtt töltött szép délutánra. Miközben felidézzük az emlékeket, mesélünk és nevetünk. Úgy zárjuk az évet, hogy csak a jó dolgokra emlékszünk belőle. Nagyon várom már, hogy a Varázsdoboz kinyíljon és egy újabb varázslatos napunk legyen.

Egy kis varázslatot csempészhetünk az ételek elkészítéséhez, tálalásához is. Remek ötletek vannak már az interneten is, de saját magunk is alkothatunk bármit, amit fantáziánk elbír. A gyerekek úgy is azt látnak benne, amit szeretnének. Ilyen volt ez a Mikulás napján készült reggeli esetében is. Szív pirítóst készítettem tükörtojással. Emma szerint viszont egy rénszarvast kapott reggelire, aminek nagyon örült. És ha jobban megnézem, valóban olyan, mint egy rénszarvas, csak még egy picit kellett volna továbbgondolni.

Amit tőle kapok

A legnagyobb varázslat számomra, az együtt alkotás Emmával. Színezünk, rajzolunk, festünk, sütünk-főzünk, ezek jó mókák, és mind a közös együtt töltött idő minőségét, változatosságát növelik. De igazi közös művészetünk, a mesélés. Szerencsére sok mesét hall Emma, és bizony már mesemondóvá is kineveztük, mert saját fantáziájából meséket improvizál. Egyik alkalommal legalább 15 percen keresztül adta elő önálló meséjét. Nagyon vicces dolgokat tud kitalálni, fantasztikus szókinccsel rendelkezik. Néhány mondat Emma „tollából”:

„Olyan messze voltak a nyulak, hogy csak a fülük látszott.”

„Úgy megijedt a medve, hogy még tavasszal sem jött elő a barlangjából.”

Minden ilyen alkalomkor berendezkedünk a szobában, mintha egy előadásra készülnénk. Emma néha beöltözik, beáll, vagy leül egy székre a szoba közepén és előadja a meséjé, vagy egyszerűen fog egy könyvet és úgy tesz, mintha abból olvasna, miközben még egyáltalán nem tud olvasni. És ekkor igazából nem csinál mást, mint varázsol. Nem visel csillagos köpenyt, se süveget a fején, és nincs pálcája sem, csak ő maga és a hangja. Ilyenkor lelassul a világ körülöttem és csak nézem őt, ahogy csilingelő, vékony hangon mesét sző, és közben érzem, hogy a varázslat behálózza a szívemet, a lelkemet és megtölt egy újabb érzéssel, a büszkeséggel. Csodálom, mert még csak 6 éves és tökéletesen ért az emberek nyelvén. Tudja, hogyan kell közelíteni feléjük szeretettel, érzékenységgel és humorral. Emma pedig szárnyakat kap, ha a körülötte lévők megértik.

Nem tudom még meddig tudunk egymásnak varázsolni, de attól tartok az én köpenyem hamarabb kerül majd a pincébe, mint az övé, hiszen ő még sokáig ejthet engem ámulatba. Nekem elég kevés időm van már ahhoz, hogy csodával töltsem meg a gyerekkorát, de amíg hisz Emma, addig szívesen leszek Mikulás, Jézuska, Fogtündér, vagy akár Tündérmanó, hogy boldog, szeretetteljes és varázslatos pillanatoknak legyen részese.

Mikulás, Mikulás
Jöjj el hozzám kérlek!
Bundás kis csizmám
Kipucoltam szépen

Megpróbáltam egész évben
Jó kislány lenni,
Hogy ajándékot tudj
Az ablakomba tenni

Szeretnélek egyszer
Meglesni téged,
És ezernyi kérdés is van,
Amit feltennék néked

De mivel ilyenkor mindig
Korán fekszem ágyba,
Soha sem láthatom,
Hogyan jutsz a házba

Bemászol az ablakon,
Vagy a kulcslyukon is átférsz?
Minden gyerekhez a világon
Egy éjszaka hogyan érsz?

Vannak segítőid?
És elolvasol minden levelet?
Ismered-e név szerint
Az összes gyereket?

Kedves vagy Mikulás,
Akitől mindig csak kapok,
És akinek most valami
Különleges dolgot adok

Még idejében rajzoltam
Egy térképet neked,
Hogy el ne tévedj,
Miközben a csizmám keresed

Bármerre is indulj,
Keletre, vagy nyugatra,
Apró jelek vezetnek majd
Az otthonomba

Csak kövesd szépen
A kicsi szívek útját,
És eléred a végén
A házam ablakát

Az ablak majd meglátod
Magától nyílik meg,
A kulcsot hozzá
A zsákodban cipeled

Az ablakban a csizmám
Ott fog majd állni,
Ami tegnap még piszkos volt,
Mert abban szoktam járni

De ma kipucoltam
És szép tiszta lett
Az ajándékot kérlek,
Majd abba tedd!

Szeretettel várlak,
Jöjj el hozzám kérlek
És ne felejtsd otthon
A térképet!

                                                                          Emma

Sok szeretettel írtam e verset minden gyermeknek és gyermeklelkű felnőttnek, akik hisznek még az ünnepek varázslatos erejében, a csodákban és ugyanúgy várják a Mikulást, ahogy mi.

A cinke éneke

Decemberi éjszakán
Tél köszönt a tájra
Kicsi cinke dideregve
A reggelt ébren várja

Neszt hall a közelből
Száll ágról ágra,
Hogy kiderítse, ki jár-kel
Ilyenkor nála

Felfedezi a nagyméretű
Lábnyomokat a hóban,
Melyek elvezetik az erdőszéli
Alvó kiskunyhóba

Megcsodálja az ablakokban rajzolódó
Jégvirágok táncát,
És közben észreveszi
A settenkedő piros kabátját

Kicsi cinke dalolni kezd,
Hátha a ház népe felkel:
Tolvaj van a kunyhóban,
És a zsákja már megtelt!

De hallgatásra inti őt
A nagy fehérszakállú
És megmutatja, hogy a zsákban
Ezernyi ajándék lapul

Kivesz egyet belőle
És a kiscsizmába teszi,
Majd a teli zsákot könnyedén
A vállára veszi

A kunyhó mellett várja már
Csilingelő szánja,
Melyet rénszarvasok repítenek
A holdfényes éjszakába

Nagyszakállú integet még
A kicsi cinkének
Lesz miről szóljon
A reggeli cinke ének

Írta és rajzolta: Reider-Tabáni Erzsébet

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki azon rágódik, mikor a telefon memóriakártyája megtelik, hogy mit töröljön az emlékei közül. Ha megnyomom azt a bizonyos gombot, a kép örökre eltűnik, mintha ott sem lett volna. Aztán rájövök, hogy ez csak egy memóriakártya és az emlékeim igazából nem ott vannak, hanem bennem élnek. A képekkel együtt azonban érzéseket is elraktározunk, ezért tudunk egy-egy visszaemlékezésen nevetni és sírni. Ez történt most velem is. Miközben törölgettem a képeket, rábukkantam megannyi kincsre. Némelyik mosolyt csalt elő belőlem, de volt, amit bizony megkönnyeztem. A már rég elfeledett fotók, pillanatok, amelyeket nem nézegettem jó ideje, hiszen több ezer kép sorakozott utánuk, újabbnál újabb élmények, amelyek egyre csak építették az emlékek magas várát. Ez a vár olyan, mint Gaudi leghíresebb alkotása, amely talán soha nem készül el. Mindig rakok majd hozzá valamit, mindig újra előveszek egy-két képet leporolni, de a lényeg soha sem fog változni, hogy ez már a múltam. Olyan kövek, amelyeket a szél és az eső csiszolhat ugyan fényesebbre, de el nem tüntethet soha. Nem is szeretném. Kellenek az emlékek, mert mindegyikben benne voltam én is. Viszont valamit nem szabad elfelejteni. Nem vagyok egyenlő azzal, aki például a 2 évvel ezelőtt készült felvételen szerepel. Már nem! Mert az a 2 év, ami eltelt annyi mindent hozzám tett, annyi élménnyel, annyi tapasztalattal gazdagított, amire akkor még nem is gondoltam.

Éppen ezért szeretem a fényképeket és szeretek fotózni is, azaz a pillanatokat megörökíteni. Egy kép sok mindent hordoz magában. Engem sokszor meg is ihlet, mert hiába hiányzik belőle a folyamat, a hang, ami a videó felvételeknél megadatik, mégis eljátszhatok a gondolattal, hogy mi a kép története. Mert minden képnek van egy története. Most ezekből a történetekből szeretnék párat megosztani.

Szív-ember

Természetesen ez a történet sem kezdődhet mással, mint Emmával. Nem tudom miért, de őrzök még a telefonban Emmáról babakori képeket. Talán azért, hogy emlékeztessenek mindig arra, hogy ez a kis ember több szempontból is megváltoztatta az életemet. Anyja lettem egy olyan gyermeknek, aki engem folyamatosan tanít. Sokszor eszembe jut, amikor még fiatal lányként utaztam a 2-es villamoson és hallgattam, ahogy egy cserfes kislány beszél az anyukájával. Többször megmosolyogtam őt és arra gondoltam, hogy bárcsak egyszer nekem is ilyen kislányom lenne. Azt hiszem, hogy ez a vágyam teljesült. És nem is kívánhattam volna jobbat. Úgy érzem, amióta Emma velem van, azóta hallok, látok és élek is igazán. Meghallom a fontos dolgokat, meglátom a szépet, értékelem az egyszerűséget és feltétel nélkül szeretek. Emma egy más világot mutatott meg nekem, mint amit addig ismertem. Mondhatjuk, hogy annak idején ezzel a nagy barna szemű kisbabával együtt én is felfedező útra indultam és talán egyszer olyan szív-emberré tudok válni, mint amilyen ő.

Varázshely

A játékok megváltoztatják az otthonunkat. Ha belépünk egy lakásba, mindig a játékok azok, amelyek elárulják, hogy az adott helyen bizony gyermekek is élnek. A gyerekek kincsként tekintenek a játékaikra, és ha kell, fel is hívják erre a figyelmet:

Gigi, nagyiék cicája és Emma gyakran szokott hozzá beszélni. Úgy gondolja, hogy mindent megért, amit mond neki. Gigi pedig végtelen türelemmel hallgatja őt. Egyik alkalommal Emma az élet titkairól mesélt neki.

„Játsszál Gigi, mert az hozza meg az igazi erődet! A játék a kulcs, nem az alvás! A játék az igazi kincs! Hát nem érted, ne aludj nappal! Ha felnőtt leszek, akkor is a játékot fogom szeretni a legjobban.”

Csodálatos élmény kihallgatni egy ilyen „beszélgetést”. Persze mindenki tudja, hogy Gigi nem fog válaszolni és valószínűleg nem is érti, amit Emma magyaráz neki, de gyakran a gyerekek ilyenkor nyílnak meg a legjobban, ilyenkor tudják a legszebb bölcseleteket mondani, mert néha az is elég nekik, ha csak meghallgatják őket.

Egyik nap, amikor elindultunk otthonról Emma így szólt:

- Anya, ugye jól bezártad a Varázshelyet?

- A lakás a Varázshely? – kérdeztem.

- Igen, mert tele van játékkal. Nekünk van a legjobb lakásunk, anya!

Kétségtelen, hogy a memória nagy részét a nyári események pillanatai foglalták el. Az idei nyár sok mindent adott nekünk: tikkasztó meleget, nagy viharokat, kalandot, utazást, hullócsillagokat. Voltak benne nagy pillanatok, üde színfoltok és olyanok is, amelyek örök emlékek maradnak, ezzel újabb köveket építve a vár falaihoz. Egy valami azonban ezen a nyáron sem változott, Emma kifogyhatatlan vicces és bölcs megnyilvánulásai bárhol, bármikor.

Elengedés

A nyár elején édesanyámmal és Emmával együtt részt vettünk az AVON által szervezett Sétálj velem, mert fontos vagy nekem! rendezvényen. A séta több éve már nemes ügyet szolgál, a mellrák megelőzésére, a szűrővizsgálatok fontosságára hívja fel a figyelmet. Csodálatos volt látni, ahogy a magenta színű lufik sokasága végighömpölygött a városon. A nagy hőségben végigsétáltunk a megadott útvonalon vigyázva arra, hogy a kapott lufink megmaradjon. Szép pillanat volt a rengeteg felszálló lufi látványa és maga az elengedés. Emma lufijával azonban akadt egy kis gond, mert a csuklójához kötött csomót a végén már nem tudtuk kibogozni, így nem tudtuk a többiekkel egy időben elengedni. Végül azonban Emma lufija is felszállt, de csak később veszett el a tömegben. Visszagondolva a történtekre, milyen egyszerűnek tűnik így az elengedés. Jó lenne, ha minden, ami teherként nehezedik ránk, egyszerűen lufivá válna és nekünk csak annyi dolgunk lenne, hogy a madzagot, ami hozzáköt, eltépjük. És amikor már messze jár, amikor már csak egy pontnak látszik az égen, nem is tűnik olyan nagy problémának. Csak néha a problémákkal úgy járunk, mint Emma a lufival. Hiába szeretnénk, nem tudunk megszabadulni tőle, mert a madzag nem ereszt. Ilyenkor érdemes a szálat, ami hozzáköt megvizsgálni, mert lehet, hogy tényleg csak egy kis csomót kell kibogozni hozzá, hogy a lufink elszálljon.

Utazás

A nyár közepén Gyulára utaztunk. Gyula egy különleges hely számomra. Először akkor jártam ott, amikor Emma még a pocakomban volt és ezért a Várfürdő élményeket kihagytam. Fura volt visszamenni oda úgy, hogy ahová akkor miatta nem mentem, most pont vele pótoltam, hiszen ez a pár nap csak a fürdésről szólt. Gyönyörű élményekkel gazdagodtunk és ismét volt egy felejthetetlen pillanat. A retró vonatos utazásunk során úgy alakult, hogy alig utaztak rajtunk kívül a vonaton. Miénk volt az egész kupé, így nagy mókázás vette kezdetét. Hosszú volt az út és meleg az idő. Huzatot csináltunk, hogy járjon a levegő. Emma gyakran kiment a folyosóra és onnan nézte az elvonuló tájat. Láttunk legelésző teheneket, tanyán kapirgáló tyúkokat, szántó traktorokat és megannyi kukorica- és napraforgó mezőt. Mivel Emma kicsi még, így csak a piszkos ablaküvegen át láthatta ezeket. Mondtam neki, hogy felemelem, hogy megnézze lehúzott ablakon keresztül is a világot.

- Ugye, hogy mennyivel jobb így? – kérdeztem tőle.

- Igen, sokkal igazibb!

Néha mi is egy piszkos ablaküvegen keresztül szemléljük a világot és nem is vesszük észre, hogy a valóság teljesen más, csak fel kellene állnunk, lehúzni az ablakot.

Ó, jaj úgy élvezem én a strandot

A nyár elmaradhatatlan része, amikor strandra megyünk. Emma imádja a vizet és még a vízben is történhetnek néha szokatlan dolgok:

Fürödtünk. Egyszer csak egy ősz, nagy szakállas, nagy pocakos bácsit láttunk úszni. Emma megkérdezte:

- Anya, ez a Mikulás?

- Nem tudom, lehet. Kicsit fürdik ő is, mert biztos melege van.

- Kérdezd meg tőle! És ha azt mondja, hogy „Ho-ho-ho-ho”, akkor ő az!

Versben mondom el

Vannak olyan fotók, amelyek egyszerűen megihletnek. A következő versek így születtek.

Dinnye

Csíkja van, de nem zebra

Kerek, akár egy labda

Piros a belseje

Eszek is belőle

Fekete a magja

Elültetem a hasamba

Ami pedig belőle megmarad

Ring, mint vízen a csónak

Napszemüveg

Napok óta a nap uralja az eget

Ezért felvettem egy szemüveget

Na de nem ám az utcán találtam,

Hanem anya fejéről levadásztam

Ő azt mondja, jól áll nekem

Csak kár, hogy nem az én méretem

A világot sem látom nagyobbnak benne

Sőt, mintha inkább összemenne

Úgy döntöttem, leveszem

A sajátomat megkeresem

És ha abban is így fest a világ

Akkor a napszemüveg hibás

Suttogók

A nyár záróakkordjaként Emmával Ciprusra utaztunk. Az utazás előtti napokban itthon már hűvösebbre fordult az idő, de Cipruson közel 40 fokos hőmérsékleteket jósoltak. Gondoltam feldobom Emmát:

- Emma, holnap utazunk vissza a nyárba! – mondtam neki.

- És akkor le fogok maradni a télről?

Cipruson van egy kis templom a Karpaz-félszigeten, amely zarándokhely. A templom falának repedéseiben zsebkendők vannak tömködve. A zarándokok ugyanis ezekbe a zsebkendőkbe suttogják el vágyaikat. Azt mondják, hogy akinek a vágya valóra válik, az visszatér ide és egy festett ikont ajándékoz a templomnak. Voltak ikonok, tehát voltak vágyak is, amelyek valóra váltak. Mi is suttogtunk Emmával, így nekünk is van egy zsebkendőnk a templom falában és benne a mi kívánságunk, amely várja, hogy valóra váljon.

Úgy gondolom, hogy minden pillanat, minden megtörtént esemény hozzánk tett valamit, a saját fejlődésünket szolgálta, ezért semmiképp nem kell úgy bánni velük, mintha meg sem történtek volna. De szelektálni lehet közülük, mert nem mindegy, hogy egy emlékre jó érzéssel gondolunk vissza, vagy sebeket felszakítva zokogunk rajta. A fényképek közül is csak azokat tartjuk meg, amelyek jól sikerültek, a homályos és szétcsúszott fotókat töröljük, akkor miért ne tehetnénk ezt a saját emlékeinkkel is? De nem lehet csak az emlékekből élni, hiszen ha így tennénk, akkor rabokká válnánk, a múlt rabjává. Nem szabad odaláncolni magunkat valamihez, ami nem a folyamatban van, nem előttünk, vagy mellettünk halad, hanem a hátunk mögött kullog. Hiszen a múlt már lezárult, megállt egy ponton. Ha nem engedjük el, akkor azon kapjuk magunkat, hogy folyton az emlékeinkről mesélünk, pedig ráérnénk erre akkor, ha már életünk végén járunk. De ahhoz, hogy ez így legyen, gyűjtenünk kell az élményeket. Bátornak, vakmerőnek kell lenni, mindig hinni abban, hogy jó úton járunk, bárhová megyünk is, és ha nem olyan jó az a cipő, amiben járunk, egyszerűen ki kell lépni belőle és továbbhaladni. Az út végén pedig megszületik majd a fő művünk, az Életünk! Ez a mű egy olyan könyv lesz, amelyet mi írtunk magunknak, csodálatos képekkel, azaz pillanatokkal illusztrálva, Emlék-várat építve belőle.

Örülök, hogy most arról írhatok, hogy már egy éve elindult Emma blogja. Azt hiszem, ennek a blognak az ötlete a legjobbkor született, hiszen az elmúlt évünk leginkább a történésekről szólt, így volt miről írni. A blogbejegyzések pedig sok esetben összefoglalói voltak annak, amiken keresztül mentünk. Voltak boldog és kevésbé boldog pillanatok, de az élet már csak ilyen. Nem bánkódom azon, hogy mi miért történt, inkább próbálom levonni belőlük a tanulságot.

Visszatekintve az elmúlt év bejegyzéseire, megállapítottam, hogy tulajdonképpen egy forgatókönyvet írok életünk legfontosabb eseményeiről. Nem arról szólnak ezek a bejegyzések, hogy pl. Emmának mikor melyik foga esett ki, hanem próbálok olyan helyzeteket, történetek leírni, amelyeknek mondanivalója van, vagy mások számára is élvezetes, esetleg tanulságos lehet. Nyilván sok minden nyomot hagy az emberekben gyerekkorukban és vannak, akik emlékeznek is ezekre, de nem minden történést lehet felidézni. Éppen ezért örülök neki, hogy ebben a formában megörökíthetem a mi történeteinket. Sokszor én is megkérdezem anyut, hogy emlékszik-e erre, vagy arra a bizonyos dologra velem kapcsolatban és persze emlékszik, de nem tudja visszaadni az akkori érzést, mert az azóta eltelt idő sokat változtathat az emlékeken. Viszont, ha röviddel a történés után megörökítjük, akkor fennmaradnak, még az apró részletek is a bennük lévő érzésekkel együtt. Ha majd egyszer Emma felnőtt fejjel olvassa ezeket a sorokat, akkor remélem, jókat mulat majd, de az sem baj, ha megkönnyez egy-egy történetet, mert a lényeg, hogy mindezt átélte.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvassa, vagy bármilyen módon nyomon követi Emma sorsát és fejlődését. De valljuk be nemcsak az övét, hanem az enyémet is. Nem titkolom, az írás fontos szerepet játszik az életemben és a blog csupán elindítója volt egy folyamatnak, amely már hosszú-hosszú ideje érlelődött bennem. Minden kezdet nehéz, de elindultunk, a rövid kis szórakoztató történetek után azonban születtek nagyobb hangvételű, elgondolkodtató írások is, sőt egy új műfajjal is megpróbálkoztam. A blog legsikeresebb bejegyzése ez a próbálkozás volt, egy mese, amely az egyik legnehezebb életszakaszomban íródott. Igazából hálás vagyok azokért a dolgokért, amelyeken keresztül mentem az elmúlt időszakban, mert annyi mindent tanultam belőlük. Nemcsak az elfogadásról, hanem a szeretetről, barátságról és magamról is. Ez a mese leginkább a szeretetről szól és arról, hogyan próbáljunk a megpróbáltatások mellet is mindig pozitívak maradni. Ajánlom azoknak, akik még nem olvasták és azoknak is, akik igen, hiszen egy mese akkor marad életben, ha minél többször mesélik.

http://cserfesemma.blog.hu/2015/02/03/az_igazi_bohocdoktor

Egy kicsi időre magamba zárkóztam ugyan, de mégis nyitottabbá váltam. Ahogy Charlotte Bronte írta „A zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről.” Én ezt az írásban találtam meg. Természetesen Emma nélkül ezek a történetek nem születhettek volna meg. Ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy kaptam őt és egy képességet is, hiszen én nemcsak megélem a történéseket, hanem valahányszor írok, azzal újraélem. A gyerekek által látott világ más, de Emma által én is látom, amelyet már megértek, lefordítom felnőtt nyelvre és így mások számára is láthatóvá válik. Nyitott szemmel és füllel élek, de főleg nyitott szívvel, ez a legfőbb változás cserfes Emmám születése óta.

Remélem, hogy még sok boldog pillanat, vicces kaland és fantasztikus élmény vár ránk és azáltal, hogy megosztom, másokra is. Hiszem, hogy még sok hasonló alkotás születhet kettőnk különleges kapcsolatából és abból, amit egymásról, másokról és a világról gondolunk.

Miért születtél te anyukának? – kérdezte egyszer tőlem Emma. A válasz pedig egyszerű, nem születtem annak, de mégis a kérdező által váltam azzá. Emmával nemcsak gyermekem született, hanem egy új női oldalam is. Anya lettem. De mit jelent manapság anyának lenni? Bárki, aki gyermeket hoz a világra, kijelentheti-e magáról, hogy anya, vagy kell valami plusz is hozzá, ami azzá teszi? Ki a jó anya? Elgondolkodtató kérdések, tudom. De nemrég átéltem valamit, ami miatt ezek megfogalmazódtak bennem és nagyon mélyre kellett nyúlnom, hogy megpróbáljam saját magamban megtalálni a válaszokat.

Emma sokszor volt már beteg, ezért tudom, hogy mivel jár már egy-egy állapot és általában azt is tudom, mit kell tennem, de most mégsem volt elég az eddigi tapasztalat. Emma kiszáradás tüneteivel kórházba került, ahol egy igazán tanulságos éjszakát töltöttünk. Emma kapott infúziót, átesett különböző vizsgálatokon, ami elsőre szörnyűnek tűnt, de abszolút profi kezekben a vele járó fájdalmak enyhültek. A kórházban csak jó tapasztalatokat szereztünk. Mindenki nagyon kedves volt és annyira jó érzéssel töltött el, hogy komolyan odafigyelnek a gyerekekre. A doktornőnk 24 órás szolgálat után is tudott mosolyogni és kedvesen válaszolni minden kérdésemre. Egész este jöttek-mentek a beteg gyerekek a sürgősségire és a kórterem, ahol Emma feküdt lassan megtelt. Nemcsak beteg gyerekekkel, hanem aggódó, kétségbeesett szülőkkel is, főleg anyákkal. Itt senki sem volt Judit, Kati, vagy Erzsi, egyetlen megszólítás létezett csak, ahogy a gyermekeink is hívnak minket, ANYA.

Anya, mesélje el mi történt!

Anya, kérem ezt töltse ki!

Anya, most le kellene fogni a gyereket!

És mi anyák, tettük a dolgunkat.

Pofon magamnak

A szoba tele volt hasonló tünetekkel fekvő gyerekekkel, szinte minden korosztályból. Volt egészen pici kisfiú, aki majdnem a kórházban ünnepelte az első születésnapját és 16 éves kamaszlány is, aki már ki tudott állni a maga akarata mellett. A betegségen kívül mindegyikben volt egy közös pont, mindenki mellett ott volt az anyukája. A picikék alig aludtak egész éjjel és az édesanyák sem, hiszen sétáltak velük, karjaikban ringatták őket, hogy megnyugodjanak egy idegen helyen, ahol talán még mi felnőttek sem tudnánk nyugodtan aludni. A kamaszlány anyukája elég sokáig bent tartózkodott a szobában, beszélgetett a lányával és kicsit bosszantott, mert már pihenni szerettem volna én is. Előző éjszaka sem aludtam semmit Emma ápolása miatt és jó lett volna már az ágyra lehajtani a fejem, de nem tudtam. Aztán elment az anyuka és maradt a gyereksírásokkal teli éjszaka. Persze nem pihentem semmit, de legalább volt időm gondolkodni. Rájöttem, hogy milyen önző voltam. Nekem megadatott az, hogy Emma mellett lehessek az éjszaka. Vigyázhatok rá, foghatom a kezét, ha felkelne, biztonságban érezheti magát, mert ott vagyok. De a kamaszlány anyukájának haza kellett mennie. Ott kellett hagynia idegenek között a gyermekét és fogalma se lesz arról, hogy az éjszaka folyamán mi történik a lányával. Vajon jó kezekben hagyja? Eléggé figyelnek majd rá? Belegondoltam ebbe és gondolatban lekevertem magamnak egy pofont. Hát ő nem ugyanazt teszi, amit én? Csak aggódik a gyermekéért. És ez független attól, hogy a gyerek hány éves, mert valószínű ez nem fog változni akkor sem, ha már felnő. Az aggódás mindig megmarad. Sokkal rosszabb helyzetben volt az az anya nálam és én ezt a kis időt is sajnáltam tőlük.  Aztán eljött a reggel és nagyon korán ott volt újra az anyuka, hogy lássa a lányát és hazavigye, ha minden rendben. A kamaszlány volt az első, aki távozott a szobából és örültem neki, hogy találkoztam vele, mert megint tanultam valamit. Mindegy, hogy hány éves a gyermeked, mindig a gyermeked marad és anyaként az a dolgod, hogy ott legyél mellette, ha szüksége van rád.

Anya születik

Hogyan válunk anyává? Azt hiszem, mindenkinek megvan a maga kis története erről. Tökéletesen meg van tervezve a természet által, hogy felkészüljünk az anyaságra. Olyan sok szó van a nyelvünkben erre az állapotra: terhes, várandós, állapotos, viselős. Ha lehet, én a várandós megnevezésre szavaznék, hiszen nem szól ez másról, minthogy vársz. 9 hónapig várod a csodát. Vannak benne nehézségek, de igazából egy gyönyörű állapot. Tudni azt, hogy egy kis élet van születőben benned, határtalan élmény. És bizony kell idő is ahhoz, hogy hozzászokjon az ember lánya. Gyönyörű könyvek kaphatók már, amelyek bemutatják a 9 hónap részleteit. Ezeket olvasva mindent megtudhatunk a baba fejlődéséről, a testünk alakulásáról. Én is ezeket lapozgattam. Aztán a csodálkozásból lassan valóság lett, amikor elkezdődtek a vizsgálatok, amely megannyi izgalommal volt tele. Minden nap megmértem volna hány centit nőtt a pocim, ami bizonyítja, hogy Ő is növekszik. Az érzés, amikor először megmozdult – illetve mindig is mozgott, de csak akkor éreztem meg – leírhatatlan. Sokan azt mondják olyan, mintha kis pillangó szárnyak repdesnének odabent. Kismamaként is vezettem naplót és visszakerestem ezt a részt, akkor így írtam erről: „Olyan érzés volt, mint amikor fázik az ember és belülről remeg.” Aztán ez mindennapossá vált, az volt a furcsa, amikor nem éreztem. Egyre jobban nőtt ő is, a teher is, amit cipeltem, és kezdtek látszódni a mozgások. Néha a lábacskáját végighúzta a hasfalamon, néha a pici fenekét kitolta és kitapogathatóvá váltak más apró testrészei is. Rugdosott, néha jól belém rúgott, hogy éreztesse egyre kisebb odabent a hely. A hasam a mozgásoktól hullámzott és a 4D mozi élmény által bepillantást nyerhettem egy olyan világba, ami bennem van. Csodálatos. Az utolsó egy hónapban már levegőt is nehéz volt venni és rájöttem arra mit jelent az, hogy mindent megosztani valakivel. Ez a 9 hónap úgy éreztem lélekben felkészített arra, hogy anyává váljak. De a java, csak akkor indult, amikor a gólya meghozta a csomagot. Az anyaság egy női életminőség változást hozott számomra. Mintha feljebb léptem volna egy fokozatot a létrán. És tudom, hogy mindig van feljebb is. Amióta Emma megszületett, megváltozott az életem. Mint minden új kapcsolatban, itt is a feleknek először meg kell ismerniük egymást, csak itt egyből összeköltözéssel is kezdődik a románc. Először elkezded tanulmányozni, kialakítani szokásokat, később pedig tanítod, formálod, ezért lesz vagy hasonló hozzád, vagy teljesen más, mint te. Attól függ, milyen energiát mozgatsz. Szeretnéd, hogy hasonlítson rád? Akkor úgy neveled, ahogy téged a szüleid. Ha nem, akkor mindent elkövetsz azért, hogy más legyen. Lassan alkalmazkodtok egymáshoz, egy sírásból, hanglejtésből tökéletesen tudjátok, mit akar a másik. Van, amikor szavak sem kellenek. Ez pedig jóval korábbról hozott anyag, mert már megadatott akkor is, amikor csak vártad őt. Ha nyitott voltál rá, felismerted és már akkor kommunikáltál vele. Simogattad a pocakod, beszéltél hozzá, ha jó fej voltál, még énekeltél is neki. Én csak a 8. hónapban tudtam meg hivatalosan, hogy kislányom lesz, mert Emma szégyenlős baba volt. De legbelül éreztem ezt az elejétől fogva. Emmának szólítottam mindig. Ez az, amikor két szív csatlakozik egymáshoz. És már itt eldőlt, hogy szeretem. Teljesen mindegy hogy jön ki, milyen lesz az orra, a szája, a szeme, mert tökéletes lesz. Belőlem egy darab.

Amikor minden megváltozott

Volt egy pillanat, amit soha sem fogok elfelejteni. Amikor rájöttem, hogy mostantól kezdve minden megváltozott. Tökéletesen emlékszem arra a napra, amikor egyedül maradtam a pár napos Emmácskával és hirtelen rám tört valami furcsa érzés. Néztem Emmát, ahogy aludt a kiságyban és elkezdtem bőgni. Nem sírtam, hanem zokogtam. Mégis mi okom volt rá? Rájöttem, hogy valaki fekszik a kiságyban, aki mostantól kezdve tőlem vár majd mindent. Gondoskodnom kell róla. Mégis mi történt velem akkor? Megijedtem a felelősségtől. Képes leszek én erre? Biztosan meg tudom csinálni? - kérdezgettem magamtól. A pár órás depressziómból azonban sikeresen kimásztam. Megnyugtattam magamat azzal, hogy annyi anya van a világon, talán ez nekem is sikerülhet. Példának pedig ott volt az én anyukám, valószínűleg ő is így kezdte, neki sem tanították, hogyan kell anyának lenni, egyszerűen tette a dolgát és megpróbáltam én is ezt tenni. Immáron pedig 6 éve gyakorlom ezt, kisebb-nagyobb sikerrel.

Ekkor éreztem először azt, hogy mit jelent felelős szülőnek lenni. Nem jut eszembe más, mint Antoine de Saint-Exupéry A kis hercegből való rövid története, amely tökéletesen összefoglal mindent, ami talán egy anya gyermek kapcsolatban benne lehet:

   „….Isten veled - mondta a róka. - Tessék, itt a titkom. Nagyon egyszerű: jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.
     - Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az idő, amit a rózsádra vesztegettél: az teszi olyan fontossá a rózsádat.
     - Az idő, amit a rózsámra vesztegettem... - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse.
     - Az emberek elfelejtették ezt az igazságot - mondta a róka. - Neked azonban nem szabad elfelejtened. Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél. Felelős vagy a rózsádért...
     - Felelős vagyok a rózsámért - ismételte a kis herceg, hogy jól az emlékezetébe vésse…”

Felelősek vagyunk a gyermekeinkért és az idő, amit velük tölthetünk, az teszi olyan fontossá őket. Nem az a lényeg, amit most látsz, vagy, amit 5, akár 10 év múlva, hanem amit a szívedben érzel. Hiába nő fel a szemed láttára, akkor is csak a gyermeked marad, aki – ha jól csinálod az „idővesztegetést” – tudni fogja ezt az igazságot. Minden anya azt szeretné, ha boldog lenne a gyermeke. Mint anya, a legfőbb feladatomnak azt tekintem, hogy megmutassam az utat Emmának ahhoz, hogyan legyen boldog. Ha ő boldog, én is az vagyok és ez fordítva is igaz, mert mindenki a környezetéből táplálkozik. Viszont nem engem kell boldoggá tennie azzal, ha hazahoz majd egy 5-öst a suliból, ha ő örülni fog ennek, akkor én is vele örülök, de nem fogom kikényszeríteni belőle. Amikor Emmát, vagy bármelyik ovis társát hallgatom az anyák napi óvodai ünnepségen, mindig mélyen megérint. Lehet, hogy a versnek, amit mondanak a felét sem értik igazán a gyerekek, mégis próbálnak nekünk, anyukáknak örömöt szerezni. Csodálatos dolog, hogy van egy nap, amit csupán azért tartanak, mert valakit édesanyának hívnak.

Mennyi minden van már mögöttem, és még annál is több előttem. De egyben biztos vagyok, amíg lesz valaki az életemben, aki anyának hív, addig mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt a szót olyan tartalommal töltsem meg, amit valójában jelent. Mindig ott lenni mellette, ha szüksége van rám. Ha nem kéri ki a véleményemet, akkor is támogatni és bízni abban, hogy elég jó alapokat adtam neki ahhoz, hogy jó döntéseket hozzon. Egyszerűen szeretni és megtanítani őt is arra, hogy a szívével lásson jól.

„Megfújom a pitypang bóbitáját és amerre a kis ejtőernyők szállnak, arra megyek én is.” – mondja ezt Kipp Kopp, a gesztenyefiú Marék Veronika meséjében.

Valahogy így vagyunk ezzel mi is, amikor eldöntjük, hogy nem egy mások által kitaposott ösvényen szeretnénk haladni, hanem a szívünkre hallgatva megyünk inkább tovább. És mi különbözteti meg azt az embert, aki az álmait követi attól, aki inkább lemond róluk? Egy lépés. Az álmaink útja sokszor nincs kikövezve és nincsenek rajta lábnyomok se, amelyeket követhetnénk, hiszen mindenkinek saját álmai vannak. De ettől még ez is egy út, csak ismeretlen. Éppen ezért félünk rálépni. Pedig minden átszakított célszalag egy lépéssel kezdődik, azzal a lépéssel, amikor elindulsz.

Nagyon sokáig írtam ezt a bejegyzést, de nem véletlenül. Egyrészt a megfoghatatlansága miatt. Hogyan írjak olyan dologról, ami mindenkinek mást jelent? Másodszor pedig érzékeny téma. Ki, hol tart a megvalósításban? Elérte egyáltalán már valaki, vagy örök álmozó maradt? De ne szaladjunk ennyire előre, inkább menjünk vissza az időbe, és nézzük meg, hogyan és mikor kezdünk álmodni. Szerintem az álom egy olyan kép, amely akkor születik meg a lelkünkben, ha már képesek vagyunk arra, hogy megfogalmazzuk, mi az, ami igazán boldoggá tenne bennünket. Álmodozni akkor tudunk, amikor időt hagyunk erre magunknak. Legyen az akkor, amikor ülünk a metrón és nincs más, amivel elfoglalhatnánk magunkat, vagy amikor testünk éppen vegetál.

Bármennyire furcsa, de az alvás az egyik legfontosabb tevékenység minden ember életében. Főleg egy kisgyermekében, attól kezdve, hogy megszületik, a megfelelő fejlődés szempontjából elengedhetetlen az alvás, és ezáltal a sok információ tudatalatti eltárolása és feldolgozása. Amikor alszunk, pihenünk, illetve csak a testünk pihen, mert az elménk továbbra is dolgozik, mint egy kamera, amelyet elfelejtettek kikapcsolni. Álmainkban bármi megtörténhet, láthatatlanná válhatunk, repülhetünk, leeshetünk 100 méter magasból úgy, hogy utána semmi bajunk sem lesz, tehát álmainkban mi vagyunk a fővarázslók. Mivel már felnőtt vagyok, így elég sok álmon átestem, amelyeket néha éber fejjel elemezni próbáltam. Vajon miért pont ezt álmodtam? Mit jelenthet? Amióta pedig gyermekem van, azóta érdekel az is, hogy vajon ő miről álmodik.

Úgy gondolom, hogy az aznap történtek nagy befolyással vannak az álmainkra. Az sem mindegy, hogy egy gyereket hogyan bocsátunk az álmok útjára. A mese nagyon fontos az életünkben. Nem a tévében lévő mesére gondolok, hanem az olvasott mesére, ahol a gyerek képzeletén múlnak a dolgok. Kádár Annamária Mesepszichológia könyvében olvastam, hogy a mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ. És milyen jó világ ez, csak elfelejtettük, hogy egykor a mi világunk is volt. Meglepődnénk azon, hogy egy mese mennyire hasonlatos a mindennapi életünkhöz. Elindulunk egy úton, ahol megannyi veszéllyel találkozunk, harcolunk a hétfejű sárkánnyal, a gonosz mostohával, a vasorrú bábával, csak be kell őket helyettesítenünk, az anyóssal, a főnökkel, vagy bármelyik nehéz személlyel, aki az életünk folyamán utunkba került. A legyőzésük által pedig fejlődünk, erősödünk és a mese végén talán elérjük célunkat is, ahogy az életünkben is. Az egyik kedvenc filmem, Az élet szép is így indul: „A történet egyszerű, mégsem könnyű elmondani. Mint a mesében, van benne fájdalom, de tele van csodával és boldogsággal is, mint a mese.” Igen, a valóság is ilyen, melyet mi tehetjük meseszerűvé.

Ha mesélek Emmának, ő a képzelete által teremti meg a hallottakat, mindig a megfelelő tapasztalati szinten. De miközben olvasom a mesét, nekem is van egy elképzelésem róla, így ez a képzelet mindkettőnknek mást és mást mutat. Az olvasás és a mesehallgatás számunkra egy útlevél a képzelet földjére, utazás Fantázia országba, mint a Végtelen történetben is. De amíg kicsi a gyerek, kell még neki segítség. Emma azokat a mesekönyveket szereti, amelyek képekkel vannak illusztrálva, mivel még kicsi, így nehéz kétfelé koncentrálni, egyrészt figyelni arra, amit olvasok, másrészt képpé alakítani mindezt a fejében. Az illusztrált könyvek megkönnyítik a gyereknek a mesebirodalomba való bejutást. Később, amikor már nagyobb lesz és magától tud majd olvasni, elég lesz csak a betűk nyomán haladni, máris szeme elé tárul minden. Ha olyan könyvet olvasok neki, amelyben nincs kép, és látom, hogy emiatt lankad a figyelme, akkor megpróbálom megformálni neki kézzel, vagy körülírni, hogy miről szól itt most a történet. A hangsúlyokra és hangokra is figyelek, néha magas, vékony hangon, néha mély, dörmögő hangon adom vissza a megszólaló szereplőket.

A mesékből rengeteg mindent lehet tanulni. Bátorságot meríteni, furfangosságot ellesni, jólelkűséget és szeretetet magunkba szívni. Ma már kifejezetten kaphatók olyan könyvek, amelyek a gyerekek egyes félelmeit próbálják felszínre hozni, vagy rejtett sebeit begyógyítani. Volt rá példa, hogy én is vettem ilyen célzattal könyveket. De mostanában valahogy előtérbe került nálunk, hogy Emmával együtt írunk meséket. Ő adja az alapötletet, aztán a mesét közösen alakítjuk. Sajnos mindent nem tudok papírra vetni, mert akkor az a varázs veszne el, ami ilyenkor körülleng minket. Az emlékeim azok, amelyek segítenek ezeket a meséket megörökíteni. Van, amikor egy adott problémáról szól a mese, vagy egy aktuális állapotról, például egy betegségről, de azt vettem észre, hogy a mese megkönnyíti, segít neki elfogadni a helyzetet. De számtalanszor előfordult már, hogy egy vicces szituációból alakul ki ez a csoda, amit majd egy másik bejegyzésben szeretnék megosztani.

De térjünk vissza az álmokra. A következő párbeszéd gyakran megesik reggelente Emma és köztem:

- Anya, képzeld álmodtam valamit!

- És mit álmodtál?

- Nem emlékszem.

Ugye, hogy velünk is előfordul sokszor ez? Miért nem emlékszünk az álmainkra? És ezt a kérdést miért csak az éjszakai álmainkra értelmezzük? Nemcsak ezeket felejtjük el, hanem gyakran azokat is, amelyeket gyermekként álmodtunk magunknak. Azt képzeltük el, hogyha majd felnőttek leszünk, akkor eszerint fogunk élni. De aztán számos kifogást felsorolva lemondunk róluk. „Az álom az egyetlen világ, ami a tiéd.” – olvastam egyszer, és milyen igaz. Hiszen az én elképzeléseim alakítják, én irányítom. Aki a valóságban is irányítani tudja az életét, annak megadatik, hogy az álmai szerint éljen.

„Ne halj meg a benned rekedt zenével!”

Ezt az idézetet egy olyan könyvben olvastam, amely arra ösztönzi az embereket, hogy hallgassanak a szívükre és kövessék végre a saját útjukat. Csodálatos gondolat. A lelkünk folyamatosan zenél, de ha sosem halljuk meg a dalt, vagy nem találjuk szépnek azt, amit játszik, akkor nem úgy éljük az életünket, ahogy igazából szeretnénk. Meghalunk úgy, hogy amire igazán vágytunk, soha sem érhettük el, mert nem hallgattunk a bennünk lévő dalra, vagy valami másra.

Emma egyik reggel két ásítás közepette így szólt hozzám, amikor kinyitotta a szemét:

- Anya, mit álmodtál ma? Hogy cseresznye lóg a füleden és a magjában angyalok laknak?

Sajnos, nemleges volt a válaszom, nem álmodtam ilyet, de még hasonlót sem. Viszont elképzeltem, amit mondott Emma és gyönyörű kép tárult elém. Valóban csak egy álom lehet ilyen? Annyi kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban. Vajon miért kérdezte ezt? Milyen rejtett tartalma lehet ezeknek a szavaknak? Mi lehetett az utolsó kép az ébredés előtt, ami megmaradhatott benne? Tudom, hogy nem fogok Emmától ezekre a kérdésekre választ kapni, ezért úgy döntöttem, magam eredek a rejtély nyomába, melyhez a fantáziámat hívtam segítségül.

A cseresznye, a pici, piros gyümölcs, mely az egyik kedvencünk és nem mellékesen Emma jele az óvodában. Tulajdonképpen ebben az esetben akár jelenthetné őt magát is. Tehát Emma lóg a fülemen. Igen, mondhatjuk, hiszen egyfolytában őt hallgatom. De nemcsak hallgatom, hanem meg is értem. A lényeget, ami legbelül van, a cseresznye magjában. Emmának mi lehet a magja? A kicsi szíve, lelke? És ott vajon ki lakik? Ha bekopognék a magház ajtaján, vajon ki nyitna ajtót? Nem lehet más, csakis a szeretet. Az angyalszárnyon repkedő szeretet, amelyet magocskába csempész, hiszen a szeretetmagokat el kell ültetni, hogy abból újabb szeretet nőhessen. Például egy szív alakú gyümölcs formájában. Ha a fülemhez közel teszem, talán meghallom én is, amit az angyalok odabent, a kis cseresznyében üzenni szeretnének.

Mindenkinek van egy álma, de sokszor ez tényleg csak álom marad, mert nem teszünk érte semmit, nem lépünk rá a megvalósítás útjára. Amikor álmokról van szó, az számomra mindig összefonódik két képpel. Egy úttal és hogy járok azon. De hogyan járok rajta? Felnőttem-e már útközben, vagy még mindig a gyerekkori cipőm van rajtam? Mert könnyen lehet, hogy a cipőm sáros már és itt-ott elszakadt, vagy nagyon nyomja a lábam, mert kinőttem útközben, és ez megállásra kényszerít. De elfelejtjük, hogy mindig van lehetőség új cipőt venni, hogy tovább tudjunk haladni az úton. És ha lecserélem a cipőmet, attól nem az út lesz kevésbé porosabb, csak könnyebb lesz rajta járni.

Hiszem, hogy az álmaink azért jönnek az életünkbe, hogy szebbé tegyék azt. És ha minden nap csak egy piciny lépést teszünk afelé, hogy elérjük, a végén meg is történik. Én már rajta vagyok az úton…

Álom

Lábujjhegyen jön az álom

És én minden éjjel alig várom

Hogy belopóddzon a szobámba

Észrevétlenül, vigyázva

Nagykabátját leveszi

A fogasra felteszi

Majd bebújik mellém az ágyba

Szivárványszínű a pizsamája

Megsimogatja a fejem

És a fülembe súgja: Gyere velem!

Megyek, hisz nagy kaland vár

Hív engem Álomország

Paripám egy bárányfelhő

Megsuhintja egy lágy szellő

Így vágtatok oda

Hol lehetetlen nincs soha

Álomország kapujában érzem

Hogy egy tündérleány ragad kézen

Egy titkos helyre elvezet

Ahol nincsen más csak képzelet

Kaptam szárnyakat is tőle

Már nincs szükségem repülőre

Szárnyalhatok, mint a madár

Eltűnt a sosem volt határ

Lassan itt van a reggel

Álom maradj, ne menj el!

Nem szeretnék felébredni

És mi szép volt, elfeledni

Felkeltem, de nem vagyok egyedül

Egy hang szól hozzám legbelül

Ébredj, ne csukd be a szemed

Minden reggel a jó út felé vezet

Ne felejtsd el, mert ha hiszed

Hogy az álmod magaddal viszed

Ott lesz mindig veled

Akkor is, ha kinyitod a szemed

Az álmod a te valóságod

Mert egyszer valóra válik, meglátod

Csak hallgass mindig a szívedre

Ez mutat utat egy mesés életre

Ha az álmod elment, ne bánd

Visszajön még, hidd el hozzád

Megkeresi újra a barátját

Mert itt hagyta a nagykabátját

/ Reider-Tabáni Erzsébet/

Kedvenc forró csokim készítése közben nézegettem a  zacskó csomagolását és megláttam rajta egy angol párbeszédet. Ez egy üzenet – gondoltam – amely eddig fel sem tűnt, pedig jó párszor a kezembe került már. A képen két nő beszélget a gyerekekről. Az egyik azt mondja, hogy a gyerekek nagyon sok munkát jelentenek. Az első két évben megtanítjuk őket járni és beszélni, a másik nő pedig úgy véli, hogy ezután 16 évig próbáljuk elérni, hogy maradjanak csendben és egy helyben. Hihetetlen, hogy egy forró csoki csomagoláson milyen igazságok vannak. Az első pár év tényleg a tanításé, aztán ezt felváltja a nevelés. De valóban csak erről szól ez a gyerekprojekt? Érdemes a másik oldalt is megvizsgálni, mert amíg tanítunk és nevelünk, addig mi is tanulunk és fejlődünk. Minden gyerekkel kapcsolatos probléma megoldása hozzánk tesz egy kicsit, ezért válhatunk később tapasztalt szülőkké. Ha soha nem történne semmi, akkor a gyerekek észrevétlenül felnőnének. Szükségük van ránk, hogy gyerekek lehessenek és nekünk is szükségünk van rájuk, hogy szülők lehessünk.

De előfordul az is, amikor ezt a szerepet egy kis időre ledobhatjuk magunkról. Ha játszótérre megyünk Emmával, élvezem, hogy végre együtt lehetünk és játszhatunk. Igen, akkor én is játszom. Sokszor szétnézek és látom, hogy anyukák ülnek a padon és nézik, ahogy a gyerek játszik, vagy csak ülnek, beszélgetnek, telefonálnak, úgymond hagyják, hogy a gyerek játsszon. De ez így nem egy közös program, csak lehoztam a gyereket a játszótérre. És én addig mit csinálok? Bevallom, én szeretek részt venni ebben, Emmával együtt hintázunk, együtt homokozunk, együtt focizunk, együtt libikókázunk, és ha a többi játékot felnőtteknek is tervezték volna, akkor együtt csúsznék, másznék, lógnék vele. Annyira jó ez, mert Emma segít újra gyereknek lenni, vagy legalább abban, hogy megtaláljam újra magamban a gyermeket. A különbség köztem és az üldögélő anyukák között az, hogy míg ők egyhangúan üldögélnek, én mosolyogva futok a labda után, vagy keresem a köveket a fűben, amelyet aztán itthon kifestünk. A forró csoki üzenet itt is tökéletesen igaznak bizonyul, hiszen amíg kicsik, addig a kezüket fogva játsszunk velünk, lökjük a hintát, vagy készítjük nekik a homok sütit. Megtanítjuk, hogyan játszanak. És aztán mi történik? Két év után ciki ez? Már nem gyerek a gyerek, már nem lehet vele játszani? Már nem lehet neki semmit tanítani? Kapcsolódjunk be a játékba, ne csak nézzük, ahogy játsszanak, mert akkor nem élünk igazán. Amíg bírjuk és van erőnk, addig igenis kötelességünk ebben részt venni, hogy megismerjük a világukat, amelyben nekünk is részünk volt egykor. Persze eljön az idő, amikor kizárnak majd ebből, de ha a gyerek hív játszani, akkor menjünk, mert ezzel csak meg akarja mutatni, hogyan éljünk. Mert mit ad egy játék? Szabadságot, élményt, örömöt, boldogságot. Mindazt, amire vágyunk. És ha ez csupán egy óra a munka után, vagy szombat délután, akkor is több ez, mint a legtöbb ember egész heti szabadsága, élménye, öröme, boldogsága.

A gyereknevelés elején, de még közben sem tudunk sok mindent, folyamatosan az első két évünkben járunk, hiszen minden az adott időben szakad csak a nyakunkba. Tanulók vagyunk mi magunk is. Éppen ezért, nem kell előre problémázni azon, hogy mi lesz. Majd megtudjuk, ha eljön az ideje. Például én sem tudom milyen kamaszlányt nevelni, mert azt csak akkor fogom megtudni, ha Emma nagyobb lesz. Minden kornak megvan a maga szépsége, ezért az adott pillanatot kell megragadni, mindig annak kell örülni. Köszönöm ezt az üzenetet, mert még egy jó időben elkészített forró csoki is segített a legfontosabbra gondolni és arra, hogy mit tanítunk mi a gyerekeknek és ők nekünk.

6 éves lettem

Anya, emlékszel még arra,

Amikor a pocakod lakója voltam?

És a napra, amikor onnan kibújtam?

Én mindent megjegyeztem, ami eddig történt velem

Látom, kíváncsi lettél, így elmesélem neked:

Jönni akartam, mert szeretettel hívtál

Érkezésemnek annyira örültél, hogy sírtál

Bár az elején csak a sírásban osztoztam veled

Később minden mosolyomat odaadtam neked

Amióta pedig beszélni is megtanultam

Hagyod, hogy ezt reggeltől estig gyakoroljam

A hisztizés ma már nem kenyerem

A memória játékban a családot leverem

Most kellene valami vicceset is mondani

Ígérem, hogy mini szoknyát még jó pár évig nem fogok hordani

Remélem, hogy ettől kicsit megnyugszik a lelked

Mert csak te hiszed azt, hogy az évek gyorsan telnek

Én már a fél életemet óvodában töltöttem

Ha hiszed, ha nem, ezt a verset egyedül költöttem

De sajnos most a mesélést be kell fejeznem

Mert van néhány fontos dolgot, amit meg kell jegyeznem

Tudom ám, hogy az életed megváltozott nagyon

Amióta világra hoztál azon a bizonyos májusi napon

Köszönöm, hogy hat éve szüntelenül szeretsz

Mert így sokáig a cserfes Emma anyukája lehetsz