"Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt…" kezdődik így a Fábólfaragott Péter című magyar népmese, melyet nem olyan rég olvastunk Emmával esti meseként. Úgy gondolom, igazat szól a mese, mert saját tapasztalatom alapján is elmondhatom, a gyerek jó sok kedvet és örömöt ad az élethez. És mi is szolgálhatna erre a legmegfelelőbb bizonyítékul, mint egy nap, amelyet kislányommal, Emmával töltöttem.

Július első hétvégéjén egy rövidebb vidéki útról jöttünk haza Emmával. A buszunk kb. 2 óra körül ért be Budapestre, de még nem szerettem volna hazamenni, mert Emmának cipőt kellet vásárolni. És ha már bent voltunk a városban, gondoltam letudjuk a dolgot, így egy bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Legalább másfél órát töltöttünk a cipőboltban, ahol Emma nagyon sok cipőt felpróbált. Már sikerült is egyet kiválasztani, amikor az utolsó pillanatban úgy éreztem, ez mégsem az igazi. Visszatettük a cipőt a polcra és üres kézzel jöttünk ki a boltból. Mondtam Emmának, hogy nézzünk be egy másik boltba, hátha ott lesz az, amit igazán keresünk. A gyerekcipőkhöz siettünk és egy szempillantás alatt megtaláltuk azt, ami az elképzeléseimben élt, a TÖKÉLETES darabot.

Ezután indultunk haza. Felszálltunk a 4-6-os villamosra, ahol az első megálló megtétele után a hangosbemondó közölte: „A villamos egy rendezvény miatt csak az Oktogonig közlekedik”. Gondolkodtam, mi lenne a B útvonal hazafelé és úgy döntöttem, leszállunk a Jászai Mari térnél, hogy majd a 2-es villamossal utazzunk tovább. Nagy meglepetésünkre azonban a 2-es villamos sem járt. Először picit dühített a dolog, hogy miért kell minden utat lezárni előttünk, aztán gondoltam, mindennek oka van és legyintettem egyet. Emma kérdezgette, hogy most hogyan fogunk hazajutni? Mondtam neki, hogy majd lesz valahogy. És elindultunk a 2-es vonalán gyalog. Rövid időn belül elérkeztünk az Olimpiai Park nevű helyhez. Nagyon megtetszett kívülről, így mondtam Emmának, ha már itt vagyunk, menjünk be oda. Még sosem voltunk itt, de a hely teljesen elvarázsolt. Hatalmas játszótere, burkolatba rejtett szökőkútja és nagy parkja van. Épp volt nálam egy pokróc, amit leterítettem a parkot jelképező zöld pázsitra, levettem a cipőmet és leheveredtem. Emma elment játszani, pancsolni, én pedig figyeltem a gyerekeket, anyukákat, apukákat, nagyikat, ahogy próbálnak némi kikapcsolódást csempészni az amúgy meglehetősen unalmas hétvégébe. A képek, amelyek megmaradtak: önfeledt mezítlábas játék, egy szál bugyiban rohangálás, pancsolás, kacagás, sírás, veszekedés a gyerekkel, más szóval: a park tele volt élettel. Egy TÖKÉLETES hely az élet apró örömeihez.

Nem is nagyon akartunk elmenni, de valahogy, valamikor haza kellett érnünk. Így folytattuk az utat tovább gyalog a 2-es vonalán. Elérkeztünk a Parlamentig, ami telesen körbe volt kerítve kordonokkal egy bizonyos tüntetés miatt. Itt már majdnem feladtam a küzdelmet a hazafele tartó út elé gördülő akadályok miatt és kezdtem is a C terv kidolgozásába, ami annyit jelentett volna, hogy sajnos visszafelé kell mennünk. De ekkor a fejembe hasított valami: Nem lehet minden út lezárva! Odamentem a kordon mögött álló rendőrökhöz és megkérdeztem tőlük, hogy a 2-es villamos a teljes vonalon nem közlekedik? És nagy örömömre azt mondta az egyikük, hogy nem, a Parlament másik oldalától indul. A következő kérdésem az volt, hogy jutok el oda, hisz le van zárva minden. És azt a választ kaptam, hogy a rakparton át lehet kerülni. És tényleg! Fel sem tűnt, hogy van ott egy átjáró! Olyan volt ez, mint a Labirintus című filmben, amikor kukac útbaigazítja Sarah-t, aki körbe-körbe jár a labirintusban és nem talál átjárót, hogy ott van az orra előtt, csak jobban meg kell nézni. És valóban így volt. Megtaláltuk a rakpartra levezető lépcsőt. Emmának mondtam, hogy ez egy titkos lejárat és nem sokan tudnak róla, így még érdekesebb lett az utazásunk. Emma pedig útközben kérdezősködött:

- Anya, mi ez a Parlament?

- Itt hozzák a törvényeket – mondtam.

- És mik azok a törvények?

- Olyan szabályok, amelyeket be kell tartani, pl. azt, hogy minden gyereknek óvodába és iskolába kell járnia.

- Anya, én polgármester asszony szeretnék lenni! - jelentette ki Emma.

- Ó, igazán?

- Ahhoz mit kell tennem?

- Sokat kell tanulnod.

- Én mindent meg fogok tanulni, még kínaiul is. Nem, igazából minden szeretnék lenni, mindent ki szeretnék próbálni a WC takarítástól a repülőgép vezetésig…

és felváltva soroltunk legalább húsz foglalkozást, ami talán egy emberöltőbe belefér.

Eszmecserénk közben megkerültük a Parlamentet, ahol végre megláttuk a 2-es villamost, és még valami mást is. Állt a téren egy Nosztalgia villamos. Mondtam Emmának, menjünk oda, kérdezzük meg, mikor indul. Azt mondták, azonnal és már szálltunk is fel rá. TÖKÉLETES pillanatban érkeztünk. Soha sem utaztam még ilyen villamoson, csak mindig messziről néztem, ahogy elmegy a megállókban ez a múltat idéző kis szerelvény. Most pedig mások nézték, fényképezték ezt a nem hétköznapi látványt a síneken, mi pedig rajta ültünk Emmával. Csuda jó út volt, fapados székeken ültünk, hajunkat szerteszét fújta a régmúlt légkondija, vagyis a letekert ablakokon beszökő szél. Füttyszóval indultunk, kalauz kezelte a jegyeinket és még arra is volt idő, hogy a villamos belső kidolgozását is megfigyeljem. Megakadt a szemem egy figyelmeztető táblán: Köpködni tilos! Vajon mire vonatkozhatott ez a kiírás? – tűnődtem és elképzeltem, ahogy a régi időkben ültek az emberek a villamoson és köpködtek a földre, vagy az ablakon kifelé. Persze azóta utánajártam, hogy mire szólította fel az utasokat akkoriban, betegségmegelőző szempontok miatt rakták ki. Ma is figyelmeztethetnék sok mindenre az embereket, legfőképp arra, hogy vigyázzanak a járművekre, ahogy erre is tették anno és megmaradhatott nekünk. Mert egyszer a hétköznapokon közlekedő utódja is csak nosztalgia járat lesz.

Ilyen gondolatok mellett zötykölődtünk a villamoson és rájöttem, hogy hazafelé tartunk, de valahogy nem volt kedvem leszállni a Boráros téren, így egészen a végállomásig utaztunk Emmával. Ott felszálltunk egy "rendes" villamosra és visszafelé indultunk, de közben meséltem Emmának arról, hogy van egy híd a városban, ami most le van zárva a forgalom elől, és piknikezni lehet ott. Azt mondta, hogy meg szeretné nézni, és engedtem a csábításnak, így még mindig nem hazafelé vettük az irányt, hanem a Szabadság hídhoz mentünk. Ott valóban csak emberek sétáltak a hídon, illetve néhányan felmásztak a pillérekre is. Emmát is feltettem a híd egyik pillérjére, hogy kipróbálhassa. Aztán addig nyúzott, hogy a végén én is felmásztam mellé. Persze, csak a híd elejére. Aztán lemásztunk, leültünk a híd padkájára és közben néztük az arra járó embereket, ki mit hoz ki ebből a megengedett szabadságból. Volt, aki csak átsétált a hídon, volt, aki nagyon magasra felmászott, és olyan is akadt, aki a híd közepén, egy pokrócon valóban piknikezett. Egy hölgy magasra merészkedett és ott fotózgatta magát. Emma megkérdezte:

- Anya, te miért nem mászol fel ilyen magasra?

És én ezt válaszoltam neki:

- Azért, mert itt vagy nekem te. Az a hölgy lehet, hogy egyedül van itt, de én nem. Felelős vagyok érted. Ha lepottyanok onnan, összetöröm magam és beütőm a buksim, kivel mész haza? – kérdeztem tőle.

Emma nem felelt semmit, de megértette, hogy miről beszélek. Néztem, ahogy iszogatja a közelben vásárolt jégkásáját és arra gondoltam, mennyire fontos ő nekem. Dehogy mászok fel oda! Nekem jó itt a földön is, mellette. A LEGTÖKÉLETESEBB hely számomra.

Emma megitta a jégkását és indultunk haza. Legyalogoltunk a Boráros térig a felújított Duna korzón. Közben sütött még a nap és jókat nevettünk, játszottunk az utcára, falakra rávetülő árnyékainkkal. Arról beszélgettünk, hogy milyen szépen kiépült a környék. Megújul a Nehru park, a Lágymányosi hídtól a Boráros térig is elég szép minden, csak ez a Boráros tér nem akar változni. Valahogy ezt mindig kikerülik a felújítási munkálatok, pedig már ráférne egy renoválás. Mondtam Emmának, hogy mennyi mindent átalakítanék itt. Emma azt mondta: Ha polgármester asszony lesz, akkor megengedi nekem, hogy azt építsek a Boráros téren, amit csak akarok. Remélem, hogy addig nem kell várnunk a felújításra. De amíg ez nem következik be, addig marad a Boráros tér kicsit züllött jellege, ahol minden nap megfordulok és hallom a hangosbemondó rutinos szövegét, hogy éppen melyik vágányról indul a vonat, vagy a földön ülő gitározó bácsit, aki minden alkalommal A felkelő nap háza című dalt játssza. Nézem a csoki és virágárusok hadát, akik, ha meglátnak egy rendőrt, gyorsan összedobozolnak. Vajon hány ember megy el nap, mint nap mellettük, úgy hogy észre sem veszik őket, pedig ők is részei a városnak, a nyüzsgő élet a Föld nevű bolygó ezen egy kis pontján.

A héven még tovább beszélgettünk, és amikor Emma meglátta a Szent Imre téren épült Szurkolói Arénát, akkor azt mondta, hogy nézzük innen az esti meccset. Én már egy kicsit elfáradtam, de addig győzködött Emma, hogy miután hazamentünk rendbe szedni magunkat, indultunk is meccset nézni. Olaszország játszott Németországgal és meglehetősen unalmas meccs volt. Még Emmát is jobban érdekelték a lámpák fényét vonzó bogarak, mint amiért kimentünk oda. 90 perc után döntetlen volt az állás, tehát hosszabbítás következett. Mondtam Emmának, hogy ezt már otthon nézzük meg és elindultunk haza. Amikor kiléptünk az Arénából nem is tudtam hirtelen, hogy merre menjünk, hisz több lehetőségünk is volt a hazajutásra, de nekem most a leggyorsabbra volt szükségem. Ösztönösen elindultam az egyik irányba, amikor az úton feltűntek egy busz lámpái. Láttam, hogy a busz pont jó nekünk és mire a buszmegállóhoz értünk, a busz is begurult. TÖKÉLETES időzítés volt. Ahogy hazaértünk Emma kidőlt, én pedig megnéztem a meccs végét, ami izgalmas 11-es párbajjal zárult.

Nem terveztem erre a napra igazán semmit, csak a szokásos otthoni elfoglaltságokat: takarítás, főzés, mosás. Mindebből semmi nem lett, viszont, amit cserébe kaptam: újra gyerek lehettem, engedtem a csábításoknak, nem törődve az idővel és az akadályokkal és ami a legfontosabb, hogy szinte semmibe nem került. Még egy Mastercard reklámban is van igazság, az igazán fontos dolgok az életben, megfizethetetlenek. Ahogy a bejegyzés elején írtam, jó, hogy van egy gyermekem, aki kedvet ad az élethez, nekem pedig csak élveznem kell a kapott pillanatokat. És amikor este fáradtam lehajtottam a párnára a fejem, tudtam, hogy egy igazán TÖKÉLETES nappal lettem gazdagabb Emma és a városban rejlő kincsek által! Szeretem Budapestet, mert annyira él.