„Megfújom a pitypang bóbitáját és amerre a kis ejtőernyők szállnak, arra megyek én is.” – mondja ezt Kipp Kopp, a gesztenyefiú Marék Veronika meséjében.

Valahogy így vagyunk ezzel mi is, amikor eldöntjük, hogy nem egy mások által kitaposott ösvényen szeretnénk haladni, hanem a szívünkre hallgatva megyünk inkább tovább. És mi különbözteti meg azt az embert, aki az álmait követi attól, aki inkább lemond róluk? Egy lépés. Az álmaink útja sokszor nincs kikövezve és nincsenek rajta lábnyomok se, amelyeket követhetnénk, hiszen mindenkinek saját álmai vannak. De ettől még ez is egy út, csak ismeretlen. Éppen ezért félünk rálépni. Pedig minden átszakított célszalag egy lépéssel kezdődik, azzal a lépéssel, amikor elindulsz.

Nagyon sokáig írtam ezt a bejegyzést, de nem véletlenül. Egyrészt a megfoghatatlansága miatt. Hogyan írjak olyan dologról, ami mindenkinek mást jelent? Másodszor pedig érzékeny téma. Ki, hol tart a megvalósításban? Elérte egyáltalán már valaki, vagy örök álmozó maradt? De ne szaladjunk ennyire előre, inkább menjünk vissza az időbe, és nézzük meg, hogyan és mikor kezdünk álmodni. Szerintem az álom egy olyan kép, amely akkor születik meg a lelkünkben, ha már képesek vagyunk arra, hogy megfogalmazzuk, mi az, ami igazán boldoggá tenne bennünket. Álmodozni akkor tudunk, amikor időt hagyunk erre magunknak. Legyen az akkor, amikor ülünk a metrón és nincs más, amivel elfoglalhatnánk magunkat, vagy amikor testünk éppen vegetál.

Bármennyire furcsa, de az alvás az egyik legfontosabb tevékenység minden ember életében. Főleg egy kisgyermekében, attól kezdve, hogy megszületik, a megfelelő fejlődés szempontjából elengedhetetlen az alvás, és ezáltal a sok információ tudatalatti eltárolása és feldolgozása. Amikor alszunk, pihenünk, illetve csak a testünk pihen, mert az elménk továbbra is dolgozik, mint egy kamera, amelyet elfelejtettek kikapcsolni. Álmainkban bármi megtörténhet, láthatatlanná válhatunk, repülhetünk, leeshetünk 100 méter magasból úgy, hogy utána semmi bajunk sem lesz, tehát álmainkban mi vagyunk a fővarázslók. Mivel már felnőtt vagyok, így elég sok álmon átestem, amelyeket néha éber fejjel elemezni próbáltam. Vajon miért pont ezt álmodtam? Mit jelenthet? Amióta pedig gyermekem van, azóta érdekel az is, hogy vajon ő miről álmodik.

Úgy gondolom, hogy az aznap történtek nagy befolyással vannak az álmainkra. Az sem mindegy, hogy egy gyereket hogyan bocsátunk az álmok útjára. A mese nagyon fontos az életünkben. Nem a tévében lévő mesére gondolok, hanem az olvasott mesére, ahol a gyerek képzeletén múlnak a dolgok. Kádár Annamária Mesepszichológia könyvében olvastam, hogy a mese tulajdonképpen a gyermek szemével nézett világ. És milyen jó világ ez, csak elfelejtettük, hogy egykor a mi világunk is volt. Meglepődnénk azon, hogy egy mese mennyire hasonlatos a mindennapi életünkhöz. Elindulunk egy úton, ahol megannyi veszéllyel találkozunk, harcolunk a hétfejű sárkánnyal, a gonosz mostohával, a vasorrú bábával, csak be kell őket helyettesítenünk, az anyóssal, a főnökkel, vagy bármelyik nehéz személlyel, aki az életünk folyamán utunkba került. A legyőzésük által pedig fejlődünk, erősödünk és a mese végén talán elérjük célunkat is, ahogy az életünkben is. Az egyik kedvenc filmem, Az élet szép is így indul: „A történet egyszerű, mégsem könnyű elmondani. Mint a mesében, van benne fájdalom, de tele van csodával és boldogsággal is, mint a mese.” Igen, a valóság is ilyen, melyet mi tehetjük meseszerűvé.

Ha mesélek Emmának, ő a képzelete által teremti meg a hallottakat, mindig a megfelelő tapasztalati szinten. De miközben olvasom a mesét, nekem is van egy elképzelésem róla, így ez a képzelet mindkettőnknek mást és mást mutat. Az olvasás és a mesehallgatás számunkra egy útlevél a képzelet földjére, utazás Fantázia országba, mint a Végtelen történetben is. De amíg kicsi a gyerek, kell még neki segítség. Emma azokat a mesekönyveket szereti, amelyek képekkel vannak illusztrálva, mivel még kicsi, így nehéz kétfelé koncentrálni, egyrészt figyelni arra, amit olvasok, másrészt képpé alakítani mindezt a fejében. Az illusztrált könyvek megkönnyítik a gyereknek a mesebirodalomba való bejutást. Később, amikor már nagyobb lesz és magától tud majd olvasni, elég lesz csak a betűk nyomán haladni, máris szeme elé tárul minden. Ha olyan könyvet olvasok neki, amelyben nincs kép, és látom, hogy emiatt lankad a figyelme, akkor megpróbálom megformálni neki kézzel, vagy körülírni, hogy miről szól itt most a történet. A hangsúlyokra és hangokra is figyelek, néha magas, vékony hangon, néha mély, dörmögő hangon adom vissza a megszólaló szereplőket.

A mesékből rengeteg mindent lehet tanulni. Bátorságot meríteni, furfangosságot ellesni, jólelkűséget és szeretetet magunkba szívni. Ma már kifejezetten kaphatók olyan könyvek, amelyek a gyerekek egyes félelmeit próbálják felszínre hozni, vagy rejtett sebeit begyógyítani. Volt rá példa, hogy én is vettem ilyen célzattal könyveket. De mostanában valahogy előtérbe került nálunk, hogy Emmával együtt írunk meséket. Ő adja az alapötletet, aztán a mesét közösen alakítjuk. Sajnos mindent nem tudok papírra vetni, mert akkor az a varázs veszne el, ami ilyenkor körülleng minket. Az emlékeim azok, amelyek segítenek ezeket a meséket megörökíteni. Van, amikor egy adott problémáról szól a mese, vagy egy aktuális állapotról, például egy betegségről, de azt vettem észre, hogy a mese megkönnyíti, segít neki elfogadni a helyzetet. De számtalanszor előfordult már, hogy egy vicces szituációból alakul ki ez a csoda, amit majd egy másik bejegyzésben szeretnék megosztani.

De térjünk vissza az álmokra. A következő párbeszéd gyakran megesik reggelente Emma és köztem:

- Anya, képzeld álmodtam valamit!

- És mit álmodtál?

- Nem emlékszem.

Ugye, hogy velünk is előfordul sokszor ez? Miért nem emlékszünk az álmainkra? És ezt a kérdést miért csak az éjszakai álmainkra értelmezzük? Nemcsak ezeket felejtjük el, hanem gyakran azokat is, amelyeket gyermekként álmodtunk magunknak. Azt képzeltük el, hogyha majd felnőttek leszünk, akkor eszerint fogunk élni. De aztán számos kifogást felsorolva lemondunk róluk. „Az álom az egyetlen világ, ami a tiéd.” – olvastam egyszer, és milyen igaz. Hiszen az én elképzeléseim alakítják, én irányítom. Aki a valóságban is irányítani tudja az életét, annak megadatik, hogy az álmai szerint éljen.

„Ne halj meg a benned rekedt zenével!”

Ezt az idézetet egy olyan könyvben olvastam, amely arra ösztönzi az embereket, hogy hallgassanak a szívükre és kövessék végre a saját útjukat. Csodálatos gondolat. A lelkünk folyamatosan zenél, de ha sosem halljuk meg a dalt, vagy nem találjuk szépnek azt, amit játszik, akkor nem úgy éljük az életünket, ahogy igazából szeretnénk. Meghalunk úgy, hogy amire igazán vágytunk, soha sem érhettük el, mert nem hallgattunk a bennünk lévő dalra, vagy valami másra.

Emma egyik reggel két ásítás közepette így szólt hozzám, amikor kinyitotta a szemét:

- Anya, mit álmodtál ma? Hogy cseresznye lóg a füleden és a magjában angyalok laknak?

Sajnos, nemleges volt a válaszom, nem álmodtam ilyet, de még hasonlót sem. Viszont elképzeltem, amit mondott Emma és gyönyörű kép tárult elém. Valóban csak egy álom lehet ilyen? Annyi kérdés merült fel bennem ezzel kapcsolatban. Vajon miért kérdezte ezt? Milyen rejtett tartalma lehet ezeknek a szavaknak? Mi lehetett az utolsó kép az ébredés előtt, ami megmaradhatott benne? Tudom, hogy nem fogok Emmától ezekre a kérdésekre választ kapni, ezért úgy döntöttem, magam eredek a rejtély nyomába, melyhez a fantáziámat hívtam segítségül.

A cseresznye, a pici, piros gyümölcs, mely az egyik kedvencünk és nem mellékesen Emma jele az óvodában. Tulajdonképpen ebben az esetben akár jelenthetné őt magát is. Tehát Emma lóg a fülemen. Igen, mondhatjuk, hiszen egyfolytában őt hallgatom. De nemcsak hallgatom, hanem meg is értem. A lényeget, ami legbelül van, a cseresznye magjában. Emmának mi lehet a magja? A kicsi szíve, lelke? És ott vajon ki lakik? Ha bekopognék a magház ajtaján, vajon ki nyitna ajtót? Nem lehet más, csakis a szeretet. Az angyalszárnyon repkedő szeretet, amelyet magocskába csempész, hiszen a szeretetmagokat el kell ültetni, hogy abból újabb szeretet nőhessen. Például egy szív alakú gyümölcs formájában. Ha a fülemhez közel teszem, talán meghallom én is, amit az angyalok odabent, a kis cseresznyében üzenni szeretnének.

Mindenkinek van egy álma, de sokszor ez tényleg csak álom marad, mert nem teszünk érte semmit, nem lépünk rá a megvalósítás útjára. Amikor álmokról van szó, az számomra mindig összefonódik két képpel. Egy úttal és hogy járok azon. De hogyan járok rajta? Felnőttem-e már útközben, vagy még mindig a gyerekkori cipőm van rajtam? Mert könnyen lehet, hogy a cipőm sáros már és itt-ott elszakadt, vagy nagyon nyomja a lábam, mert kinőttem útközben, és ez megállásra kényszerít. De elfelejtjük, hogy mindig van lehetőség új cipőt venni, hogy tovább tudjunk haladni az úton. És ha lecserélem a cipőmet, attól nem az út lesz kevésbé porosabb, csak könnyebb lesz rajta járni.

Hiszem, hogy az álmaink azért jönnek az életünkbe, hogy szebbé tegyék azt. És ha minden nap csak egy piciny lépést teszünk afelé, hogy elérjük, a végén meg is történik. Én már rajta vagyok az úton…

Álom

Lábujjhegyen jön az álom

És én minden éjjel alig várom

Hogy belopóddzon a szobámba

Észrevétlenül, vigyázva

Nagykabátját leveszi

A fogasra felteszi

Majd bebújik mellém az ágyba

Szivárványszínű a pizsamája

Megsimogatja a fejem

És a fülembe súgja: Gyere velem!

Megyek, hisz nagy kaland vár

Hív engem Álomország

Paripám egy bárányfelhő

Megsuhintja egy lágy szellő

Így vágtatok oda

Hol lehetetlen nincs soha

Álomország kapujában érzem

Hogy egy tündérleány ragad kézen

Egy titkos helyre elvezet

Ahol nincsen más csak képzelet

Kaptam szárnyakat is tőle

Már nincs szükségem repülőre

Szárnyalhatok, mint a madár

Eltűnt a sosem volt határ

Lassan itt van a reggel

Álom maradj, ne menj el!

Nem szeretnék felébredni

És mi szép volt, elfeledni

Felkeltem, de nem vagyok egyedül

Egy hang szól hozzám legbelül

Ébredj, ne csukd be a szemed

Minden reggel a jó út felé vezet

Ne felejtsd el, mert ha hiszed

Hogy az álmod magaddal viszed

Ott lesz mindig veled

Akkor is, ha kinyitod a szemed

Az álmod a te valóságod

Mert egyszer valóra válik, meglátod

Csak hallgass mindig a szívedre

Ez mutat utat egy mesés életre

Ha az álmod elment, ne bánd

Visszajön még, hidd el hozzád

Megkeresi újra a barátját

Mert itt hagyta a nagykabátját

/ Reider-Tabáni Erzsébet/