Örülök, hogy most arról írhatok, hogy már egy éve elindult Emma blogja. Azt hiszem, ennek a blognak az ötlete a legjobbkor született, hiszen az elmúlt évünk leginkább a történésekről szólt, így volt miről írni. A blogbejegyzések pedig sok esetben összefoglalói voltak annak, amiken keresztül mentünk. Voltak boldog és kevésbé boldog pillanatok, de az élet már csak ilyen. Nem bánkódom azon, hogy mi miért történt, inkább próbálom levonni belőlük a tanulságot.

Visszatekintve az elmúlt év bejegyzéseire, megállapítottam, hogy tulajdonképpen egy forgatókönyvet írok életünk legfontosabb eseményeiről. Nem arról szólnak ezek a bejegyzések, hogy pl. Emmának mikor melyik foga esett ki, hanem próbálok olyan helyzeteket, történetek leírni, amelyeknek mondanivalója van, vagy mások számára is élvezetes, esetleg tanulságos lehet. Nyilván sok minden nyomot hagy az emberekben gyerekkorukban és vannak, akik emlékeznek is ezekre, de nem minden történést lehet felidézni. Éppen ezért örülök neki, hogy ebben a formában megörökíthetem a mi történeteinket. Sokszor én is megkérdezem anyut, hogy emlékszik-e erre, vagy arra a bizonyos dologra velem kapcsolatban és persze emlékszik, de nem tudja visszaadni az akkori érzést, mert az azóta eltelt idő sokat változtathat az emlékeken. Viszont, ha röviddel a történés után megörökítjük, akkor fennmaradnak, még az apró részletek is a bennük lévő érzésekkel együtt. Ha majd egyszer Emma felnőtt fejjel olvassa ezeket a sorokat, akkor remélem, jókat mulat majd, de az sem baj, ha megkönnyez egy-egy történetet, mert a lényeg, hogy mindezt átélte.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki olvassa, vagy bármilyen módon nyomon követi Emma sorsát és fejlődését. De valljuk be nemcsak az övét, hanem az enyémet is. Nem titkolom, az írás fontos szerepet játszik az életemben és a blog csupán elindítója volt egy folyamatnak, amely már hosszú-hosszú ideje érlelődött bennem. Minden kezdet nehéz, de elindultunk, a rövid kis szórakoztató történetek után azonban születtek nagyobb hangvételű, elgondolkodtató írások is, sőt egy új műfajjal is megpróbálkoztam. A blog legsikeresebb bejegyzése ez a próbálkozás volt, egy mese, amely az egyik legnehezebb életszakaszomban íródott. Igazából hálás vagyok azokért a dolgokért, amelyeken keresztül mentem az elmúlt időszakban, mert annyi mindent tanultam belőlük. Nemcsak az elfogadásról, hanem a szeretetről, barátságról és magamról is. Ez a mese leginkább a szeretetről szól és arról, hogyan próbáljunk a megpróbáltatások mellet is mindig pozitívak maradni. Ajánlom azoknak, akik még nem olvasták és azoknak is, akik igen, hiszen egy mese akkor marad életben, ha minél többször mesélik.

http://cserfesemma.blog.hu/2015/02/03/az_igazi_bohocdoktor

Egy kicsi időre magamba zárkóztam ugyan, de mégis nyitottabbá váltam. Ahogy Charlotte Bronte írta „A zárkózott embereknek gyakran valóban szükségük van arra, hogy megnyílhassanak, és beszélhessenek érzelmeikről.” Én ezt az írásban találtam meg. Természetesen Emma nélkül ezek a történetek nem születhettek volna meg. Ezért hálás vagyok a sorsnak, hogy kaptam őt és egy képességet is, hiszen én nemcsak megélem a történéseket, hanem valahányszor írok, azzal újraélem. A gyerekek által látott világ más, de Emma által én is látom, amelyet már megértek, lefordítom felnőtt nyelvre és így mások számára is láthatóvá válik. Nyitott szemmel és füllel élek, de főleg nyitott szívvel, ez a legfőbb változás cserfes Emmám születése óta.

Remélem, hogy még sok boldog pillanat, vicces kaland és fantasztikus élmény vár ránk és azáltal, hogy megosztom, másokra is. Hiszem, hogy még sok hasonló alkotás születhet kettőnk különleges kapcsolatából és abból, amit egymásról, másokról és a világról gondolunk.