Eddig nem gondoltam bele, hogyan is fog érinteni majd, ha Emma megkérdezi egyszer, hogy a csodák, amelyekben hisz, valóban léteznek-e?

De amikor egyik nap elérkezett ez a pillanat, akkor hirtelen belém hasítotott valami. Rájöttem, hogy itt most nagy dolog történt. Egy fontos mérföldkőhöz érkeztünk. Emma gyermeki lelkének egy része hamarosan be fog zárulni:

- Anya, a táborban az egyik lány azt mondta, hogy a Fogtündér az anyukánk. Anya, igaz ez? - kérdezte Emma.

Ó, ne! Lebuktam! - gondoltam. De azért még próbáltam menteni a menthetőt.
- Hát nézz már rám Emma! Úgy nézek én ki, mint egy Fogtündér? - kérdeztem.
- Nem látlak este, úgyhogy biztos átváltoztatod magad valami porral. Na mutatsd a porod? Hol vannak a szárnyaid? Ne titkolózz! - faggatott.

Sajnos itt már hiába próbáltam, nem tudtam visszafojtani a nevetést...

- Látom, hogy nevetsz anya, úgyhogy kiderítem ezt az esetet! Bebizonyítom, hogy te vagy a Fogtündér! Kihúzom az egyik fogamat, és a párnám alá teszem és egész éjjel fennmaradok!

És azt hiszem, ezzel lassan egy korszak lezárul, ami tudom, hogy be kell következzen, de mégis, a szívem mélyén nagyon sajnálom. Bevallom, hogy élveztem minden pillanatát annak, amikor belebújhattam ezeknek a csodás lényeknek a bőrébe, hogy ezzel is örömet szerezzek Emmának. Megtisztelő feladat volt. Sokakkal ellentétben sohasem éreztem azt, hogy ezzel becsapnám a gyermekem, inkább egy kis csodát csempésztem a mindennapokba. Hagytam, hogy Emma képzelőereje szárnyaljon, amely számomra mindenképpen fejlődésének egyik fontos része.

Talán már ma, vagy holnap megkérdőjelezi majd a Mikulást és a többi ajándékozót is, és világossá vált számomra, hogy valóban lovaskocsin jár az idő. Néha úgy érzem, négy ló is húzza egyszerre. De az is elgondolkodtat, hogy milyen kevés idő jut a csodákra? És most, az a táborozó kislány valamit elindított Emmában. Már nem úgy fog hinni bennük, ahogy rég, már nem azt fogja várni, hogy ott legyen az ajándék, hanem azt, hogyan lesheti ki az ajándék odatételét, miközben ráeszmél az igazságra magától.

Azonban Emma reakciója sok mindent elárul. Látszik, hogy a fantáziája igen széles spektrumon mozog, ami bevallom őszintén, megnyugtat. Mert nem azt mondta nekem, hogyha tényleg te vagy az, akkor csalsz, hanem ha te vagy, akkor bizonyíték kell rá, hogy ez igaz. És reménykedhetek abban, hogy nem fog minden megváltozni azzal, ha lebukom.

Kicsit később Emma azt mondta nekem:
- De anya, ugye helyettesíted a Fogtündért, ha beteg lenne és nem jönne?

És ekkor rájöttem, ha Fogtündérként már nem is, anyaként még sokszor meglephetem őt. A felhatalmazást úgy érzem, megkaptam. Mert szeretne még hinni a csodákban és mindegy, hogy ki hozza el ezt számára, csak történjen meg. Ez a mondat számomra azt is jelenti, hogy egyáltalán nem fog neheztelni rám, ha kiderül, hogy a táborból a kislány igazat mondott. Nem fogja az orrom alá dörgölni, hogy néhány ünnepet és közös élményt varázslatossá tettem számára.

Remélem Emma a legszebb emlékei között őrzi majd ezeket a pillanatokat, amikor a csodát várta és az megtörtént. Nekem mindenképp azok maradnak, mert a csillogó szemei és az öröme meggyőztek arról, hogy csodaváró gyereknek lenni jó.

A fotó Emma alkotása 

Mióta megszületett Emma, nem telt el úgy nap, hogy el ne mondjam neki, mennyire szeretem.

Azt hiszem, szerencsés vagyok, mert olyan gyermekkel áldott meg a sors, aki nem rejti véka alá érzéseit. Nemcsak én, de ő is elmondja nekem, mit érez. Néha úgy, hogy a nyakamba ugrik, néha pedig egészen filozofikusan.

Nem is olyan régen, Emma egyik este ezzel a kérdéssel állt elém:

- Anya, mennyire szeretsz? Mondd el!
- Emlékszel még a nyuszis mesére, amit úgy szeretek? Abban azt mondta egyszer a Nagy mezei nyúl a kis mezei nyúlnak a "Találd ki mennyire szeretlek?" kérdésre: "Mint a szivárvány vége és vissza." Szerintem ez nagyon szép hasonlat, én is legalább ennyire szeretlek.
- Az nem elég! - vágta rá Emma.
- Ó! Hát akkor, mint a Föld megkerülve?
- Nem elég!
- Mint a holdig tartó út és vissza?
- Nem elég!
- Mint az Univerzum vége és vissza?
- Nem, az sem elég!
- Már nem tudok ennél nagyobbat mondani!
- De igen! Egyszer azt mondtad, jobban szeretsz az életednél.
- Ez így igaz. De szerinted az életem nagyobb, mint az Univerzum?
- Igen, az mindennél nagyobb, mert az végtelen...

Elmondhatom akkor, hogy a szeretetem végtelen. És mikor tudná az ember legjobban kimutatni a szeretetét, ha nem akkor, amikor a szeretett lény ünneplésére készül.

Emma 8. születésnapja számára egy átlagos hétfői napnak indult. Bevittem az iskolába, szép napot kívántam neki, elbúcsúztunk és ő felment a terembe. Nem sejthette, hogy mit terveztem erre a napra. Szabadságot vettem ki, hogy vele tölthessem el a születésnapját. Hiszen ez hogyan is lehetne egy átlagos nap? Az életem legfontosabb szereplője 8 éve ezen a napon született meg, ami azóta is szüntelenül hálával tölt el.

Emmának nem mondtam el a terveimet, hogy minél nagyobb meglepetést szerezzek neki. Délután én vártam őt az iskola aulájában. Csuda jó érzés volt számomra is, hiszen ez nagyon-nagyon ritka alkalom. Amikor meglátott, a csodálkozástól csillogott a szeme. Elmondtam neki, hogy mennyire fontos nekem és hogy szeretném, ha a születésnapját, vagyis ami még maradt belőle, együtt töltenénk. Átölelt és egy Jeeeeee! kiáltás kíséretében boldogan sétáltunk ki a suliból.

A meglepetés ezen felül még az volt, hogy elmentünk a Zoo Caféba, ahol nagyon jól éreztük magunkat. Ez az a kávézó, ahol állatokat lehet simogatni, illetve közelebbről megismerni. Kaptunk gekkót, kaméleont, teknőst, nyuszit, hörcsögöt, sőt még egy király pitont is bevállaltam, pedig kissé féltem tőle.

Este fürdés és meseolvasás után úgy gondoltam, hogy e boldog nap lezárásaként elmondom Emmának, hogy mennyire fontos számomra és hogy miért szeretem annyira. Emma pedig kíváncsian meghallgatta:

- Szeretlek, mert ilyen cserfes vagy és ezáltal minden nap meg tudsz nevettetni. Szeretem hallani ahogy nevetsz és azt hiszem, mióta vagy nekem, én is sokkal többet nevetek.

- Tényleg anya? - kérdezte.

- Igen, emlékszel például a szombat estére?

És felelevenítettük az Eurovíziós dalverseny közbeni vicces pillanatot:

Elmondtam neki, hogy 26 országból a négy nagy európai nemzet automatikusan részt vesz a versenyben. Aztán megkérdeztem Emmától, hogy ki tudja-e találni, hogy melyik az a négy nemzet? Erre rávágta: - Első: Csepel! És ismét nevettünk.

Aztán folytattam...

Ugyanakkor sok minden, amit mondasz, el is gondolkodtat. Fantasztikus, ahogyan tanítani próbálod, hogyan lássam egyszerűen a világot. Köszönöm neked a sok örömteli és felejthetetlen pillanatot és szeretnék még sok-sok ilyet átélni. Köszönöm, hogy mindig mindenben meglátod a jót.

Szeretem az együtt töltött perceket, mert veled újra gyerek lehetek. Futok, mászok, labdázok, csúszdázok, rajzolok, színezek, gyurmázom, babázok, pónizok, legózok és még sorolhatnám azt a sok társasjátékot is, amiben folyton megversz. De nem bánom, hisz a múltkor is, amikor kiütöttél azt mondtad nekem átölelve: Bocsi anya, de tudod, hogy szeretlek.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy miattad anyának nevezhetem magam. Tudom, hogy nem vagyok tökéletes, de hidd el, tiszta szívből igyekszem jó anyává válni. És köszönöm neked, ha az igyekezetemet értékeled. Egyszer azt mondtad nekem: Anya, téged sokkal jobban szeretlek, mint más gyerek az anyukáját. Ezt a mondatot pedig őrzöm azóta is, és remélem, hogy rászolgálok majd arra, hogy ez a szeretet mindig ilyen erős maradjon.

Miattad kezdtem el írni, szőni a meséket, mert kitártad nekem fantáziabirodalom ajtaját, a te világodat és azt hiszem, időzök még itt egy kicsit.

Szeretem, amikor azzal a mondattal állsz elém: Anya, most ennek nem fogsz örülni! És ilyenkor tudom, hogy valami eltört, elszakadt, kiborult, összemaszatolódott, de azt is tudom, hogy ez a biztos jele annak, hogy bízol bennem és bármit elmondhatsz nekem.

Szeretem, hogy ilyen csodálatosan nyílt szíved van, amelyből tiszta szeretet árad. És amellyel mindenkit le tudsz venni a lábáról. Még a zsémbes, morcos néniket is megnevetteted.

Miközben elmondtam neki mindezt, láttam, hogy lecsukódik a szeme, de én csak mondtam és mondtam tovább. Amikor befejeztem, Emma már aludt, édes mosollyal az arcán. Arra gondoltam, milyen jó lenne minden este ezt a mosolyt látni. És most, amikor visszagondolok az arcára, magam is elmosolyodom.

Bátran ajánlom mindenkinek, hogy nyugodtan ossza meg érzéseit a gyermekével, mert ez erősíti a kapcsolatot kettejük között. Mondjuk ki bátran, amit érzünk, hiszen ehhez csak röpke életünk áll a rendelkezésünkre ebben a minőségünkben. Az egymás iránt, szavakban kifejezett érzések csodákra képesek. Lehet, hogy attól, amit mondunk megváltozik annak az élete, akinek mondjuk, de a miénk is.

Számunkra csodálatos nap volt ez a májusi 15-e, melyet megőrzök a szívemben és a lelkemben is, és ezzel a bejegyzéssel az emlékezetemben is, hogy soha ne felejtsem el, miért szeretem a gyermekem.

Húsvét reggele mindig nagy vidámsággal telik, hiszen a húsvéti nyúl ilyenkor ajándékokkal kedveskedik a gyerekeknek. Elrejti a kertben, a házakban a csokitojásokat, a gyerekek pedig nagy örömmel kutatnak utána.

Idén is elérkezett ez a reggel, ám ezúttal szomorúságot hozott. Hiába kutatták, keresték a gyerekek az elrejtett ajándékokat, semmit sem találtak. A szülők próbálták a gyerekeket felvidítani, de sajnos sokan vigasztalhatatlanok maradtak. A nevetés helyett sírás, a szemekben pedig csillogás helyett könnyek születtek.

A falu szélén élt egy kislány, aki szintén nagyon várta már a húsvéti nyuszi érkezését. Ő is szomorú volt, hogy reggel semmit sem talált a kertben és hiába festette a szép piros tojásokat, a nyuszi rá se hederített. Először arra gondolt, hogy a húsvéti nyuszi biztos megfeledkezett róla, de később, amikor az utcán sétált, hallotta, hogy a faluban a szomszédok is arról panaszkodtak, hogy nem járt náluk a nyuszi.
Biztos valami baj történhetett vele! - gondolta a kislány és gyorsan hazaszaladt. Otthon sokat törte a fejét hogyan is menthetné meg a Húsvétot. Egyfolytában a fülében csengtek a szomszédok vádaskodó szavai:
- Már a  húsvéti nyúlban sem lehet megbízni!  - mondta az egyik.
- Szerintem elege lett a munkájából, de legalább a gyerekekre gondolhatott volna! - így a másik.

Ekkor a kislány elhatározta, hogy kideríti, mi történt a a húsvéti nyuszival. Felcsatolta lábára görkorcsolyáját és neki indult a kutatásnak. Miközben elhagyta a falut, látta, hogy az emberek mennyire el vannak keseredve, mindenki szomorú volt. A húsvéti díszek, színek eltűntek, egy ház falára még ez a felirat is felkerült: Gyáva nyúl. A kislány megfogadta, hogy visszaszerzi a húsvéti nyúl becsületét.

Bejárta a környék falvait, benézett minden ház kertjébe, de egyetlen nyulat sem látott. Hová tűnhettek? Mi történhetett velük? - csodálkozott. Azt hitte, ők majd segítenek neki a húsvéti nyuszi keresésében, de csalódnia kellett. Ez az ügy egyre rejtélyesebbé vált. Most hová menjek? Hol keressem őket? - kérdezte a kislány kétségbeesetten. Ekkor eszébe jutott egy történet, amit anyukája mesélt neki nem is olyan rég. Van egy hely a közelben, amit úgy hívnak a Nyulak-szigete. Biztos, mind ott vannak! - gondolta.

A kislány el is indult, hogy megkeresse a szigetet, de bárkitől is kérdezte meg, senki sem tudta megmondani hol található.
- Sohasem hallottam róla. - mondta az egyik járókelő.
- De anyukám azt mondta, létezik! - válaszolt vissza a kislány.
- Akkor biztos csak kitalálta! - és otthagyta a kislányt az úton.

A kislány nagyon elszomorodott, leült egy padra és elkezdett sírni. Ekkor egy öreg néni, aki csak a botja segítségével tudott járni, helyet kért a padon.
- Leülhetek, kedveském? - kérdezte a kislánytól.
- Persze néni, tessék csak. - és a kislány letörölte az arcán legördülő könnyeket.
- Miért szomorkodsz, kincsem? - kérdezte a néni.
- Eltűntek a nyulak és nem találom őket! - szipogta.
- Ó, ez nagyon szomorú. Sajnálom. Kerested már a Nyulak-szigetén is?
- Tessék? Mit tetszett mondani? - mintha darázs csípte volna meg, úgy pattant fel a padról a kislány.
- Jártál-e már a Nyulak-szigetén?
- Nem! Pont ezt a helyet keresem, de senki nem tudja, hol van. A néni tudja?
- Hát persze, hogy nem tudják, mert ma már nem ez a neve a szigetnek. Margitszigetnek hívják, kincsem, így biztosan meg fogod találni.
- Köszönöm szépen, néni! - a kislány két puszival búcsúzott el a nénitől és továbbindult.

Az emberek így már ismerték a helyet és a kislány hamarosan meg is érkezett a szigetre. De nem látott mást csak fákat, virágokat és egy nagy folyót, ami körülvette a szigetet. Aztán gyerekzsivajra lett figyelmes. Kíváncsi volt, mi örömük lehet még a gyerekeknek ezen a szomorú napon. És ekkor egy olyan helyre ért, ahol állatokat tartottak bezárva. És meglátta a nyuszikat is, akik ketrecekben voltak. A gyerekek azért örültek, mert voltak olyan nyuszik, amelyeket nyitott ketrecekbe raktak, hogy megsimogathassák őket a gyerekek. Az egyik ketrecnél különösen nagy sor állt, így a kislány is kíváncsi lett, mire ez a nagy tolongás. Amikor rá került a sor, ő is megsimogatta a nyuszit, de nagyon meg is sajnálta.

- Olyan kedves vagy, sajnálom, hogy így bánnak veled! Még sosem láttam a húsvéti nyuszit, de valahogy ilyennek képzelném, amilyen te vagy! - mondta a nyuszinak, miközben simogatta.
- Akkor jó a képzelőerőd, mert valóban én vagyok! - mondta a nyúl.
A kislánynak tátva maradt a szája, hirtelen azt sem tudta mit csináljon. 
- De hát hogy kerülsz ide? - nyögte ki végül.
- A ruháimat kimostam a nagy alkalomra, kiteregettem, de jött egy nagy szél és elfújta. Ekkor kaptak el, mert azt hitték, hogy egy közönséges házi nyúl vagyok.
- Hát valóban úgy is nézel ki! De mindegy is. Annyira kerestelek, de végre megtaláltalak!
- Mert hittél bennem! Örülök, hogy vannak még ilyen gyerekek!
- Kiszabadítalak! - és a kislány megfogta a nyulat és kivette a ketrecből.

Fuss, szaladj, meg se állj!
A sok gyerek csak rád vár!

Kiabálta a kislány és azzal a nyuszi elszaladt, de még mielőtt eltűnt volna a szigeten, visszafordult a kislányhoz, hogy megköszönje neki, hogy megmentette.

És ugyan egy nappal később, de mindenkihez eljött a húsvéti nyuszi és meghozta a várva várt ajándékokat is. És így lett teljes a húsvét, mindenki örömére.

Kellemes Húsvéti Ünnepeket kívánunk!

Kedves Mikulás!

Amikor közeleg a nap, hogy ajándékot kapok tőled, folyton csak azt hallom a felnőttektől: Légy jó gyerek, mert a Mikulás mindent lát! Nem tudom, hogy valóban látsz-e mindent, de ha nem, akkor szívesen elmesélem neked, mi történt velem az elmúlt időszakban, hogy el tudd dönteni jó, vagy rossz gyerek voltam.

Néha nehezen igazodom ki a jó és a rossz között, de anya segít nekem ebben. Tudom, hogy te is osztályozol. A jó gyerekek ajándékot kapnak, a rosszak pedig virgácsot. Anya azt mondja, kell, hogy lássak rossz példát is, mert akkor el tudom dönteni, hogy melyik oldalhoz tartozzak és milyen ember akarjak, vagy ne akarjak lenni. Én jó gyerek akarok lenni és bizonyára látod, hogy próbálok az lenni, csak reggelente, amikor készülünk az iskolába ez nem mindig sikerül. Sokszor felmérgesítem anyát azzal, hogy nem öltözködöm, vagy nem mosakodom. Ezek olyan unalmas dolgok, nem lehetne kihagyni legalább egyszer? Anya azt mondja, ilyenkor a fülemen ülök, de szerintem ez képtelenség! Hogyan tudnék ráülni a saját fülemre? Anya szerint direkt csinálom az időhúzást, pedig ez nem igaz, csak olyan jó lenne még egy órát aludni! Igaz, anya is ezt mondja hétvégén, amikor azzal ébresztem fel, hogy játsszunk. Akkor olyan vicces fejet tud vágni! Egyszer vasárnap reggel 7-kor azzal keltettem fel, hogy játsszunk Lics-locs, mit hozott a kishajó?-t. Tudod, azt a játékot, amikor ki kell találni azt, amire a másik gondol. Azt mondta anya, várjak egy kicsit, mert most nyitotta ki a szemét, de én mondtam neki, hogy a szemünk nem a gondolkodáshoz kell. A szemünk látásra van, úgyhogy nyugodtan játszhatunk.

A legnagyobb változás idén az életemben az volt, hogy ősszel elkezdtem az iskolát. Tudod, az  iskola az a hely, ahol írni, olvasni tanulnak a gyerekek. Anya szerint egy kockaképző, de én ezt nem értem. Nem láttam még kockákat ott, csak a matek füzetemben. Képzeld, már le tudom írni a nevemet, mert tanultuk az „e”, az „m” és az „a” betűt! És így ezt a levelet alá is tudom majd írni! A számolás is elég jól megy nekem. Múltkor segítettem is anyának. Azt mondta, hogy össze kell adni a sárga csekkeket, amelyeket be kell fizetnie a postán és mondtam, hogy majd én megcsinálom. Megfogtam a csekkeket és elkezdtem számolni: egy, kettő, három. Ennyit számoltam össze. Anya, azt mondta, hogy valamit rosszul csináltam, mert neki sokkal több jött ki, de közben nevetett és azt is mondta, bárcsak az én eredményem lenne jó!

Egyébként most egy kicsit szomorú vagyok, mert elültettek a legjobb barátom mellől. Mondtuk a barátommal a tanító néninek, hogy mi egymás mellett szeretnénk ülni, de ő azt válaszolta, hogy ez nem kívánságműsor! Anya azt mondta, hogy kezdődik, de nem hiszem, hogy a Szulejmán következő részére gondolt, anya nem is néz ilyeneket. Ellenben a Barbie és a My Little Pony meséket már kívülről ismeri, hála nekem. A múltkor is együtt voltunk moziban, az új Barbie mesét néztük meg és mielőtt a mese elkezdődött, azt írták ki, hogy 6 éven aluliak számára nem ajánlott. Anya azt mondta jó hangosan, hogy akkor a fél mozi most haza is mehet, nevettek körülöttünk, de mindenki maradt a helyén.

Olyan jó, hogy újra tél van, ez a kedvenc évszakom, mert nagyon sok ünnep van és ilyenkor sok ajándékot kaphatok. Csinálhatunk mézes kalácsot, elmehetünk korcsolyázni és szánkózni is. Feldíszítjük a karácsonyfát és jó sokáig fennmaradhatok Szilveszterkor. Ilyenkor sokat kreatívkodunk anyával. Nemrég egy rendezvényen voltunk, ahol egy nagyon szép gyertyát készítettem, karácsonyi szalvéta mintákat ragasztottam rá. Nagyon örültem neki, mert olyan szép lett és meg is beszéltük anyával, hogy majd karácsonykor meggyújtjuk. Kiraktuk egy pultra száradni, és amikor anya visszajött az asztalhoz, közölte velem a rossz hírt: Elvitte valaki a gyertyánkat! De ki volt az? Mikulás, te biztos láttad! Hogy tehet valaki ilyet? Mondtam is anyának, hogy ennek az embernek, biztos nem hoz semmit a Mikulás, mert rossz volt! De anya azt mondta, hogy nem biztos, hogy rossz ember volt. Hiszen nem volt kiírva oda, hogy ez a gyertya egy gyerek alkotása és ne vigye el. Miért, azt hitte ingyen osztogatják a gyertyákat? Pont az enyémet? Anya szerint, azért vitték el az enyémet, mert az volt a legszebb. Ez sajnos nem vigasztal, de anya megígérte, hogy majd itthon csinálunk egy másikat és karácsonykor az fog égni az asztalon, így nem voltam annyira szomorú.

Tudom, hogy vannak rossz tulajdonságaim is. Túl sokat beszélek, és néha nem tudok leállni. Egyszer anya arra kért, hogy játsszuk azt, hogy most csend van, legalább egy percig! De sajnos nem bírtam ki. Nem tehetek róla! Van, amikor bezsongok és ilyenkor még anya sem tud leállítani. Mondta is a múltkor, látom Emma megint bezsongtál! Erre csak azt feleltem, hát anya, tudod, ez a specialitásom! De mindezek ellenére úgy gondolom, jó vagyok. Nem verekszem, nem kiabálom be a jó megoldást az iskolában, hanem szépen jelentkezem és megvárom, amíg szólítanak. Mindenkinek köszönök, és mindig megírom a házi feladatomat. De anya azt mondja, hogy ez nem mindig elég. Könyörgöm, gyerek vagyok! Szerinte a legjobb jóságmérő az, hogy mennyire segítesz másokon. Amikor anélkül adsz valamit, hogy bármit is kérnél érte cserébe. Hm, mint a Mikulás ugye? De mit tudnék én adni? Anya megkért arra, hogy válogassuk ki a régi játékaimat, amelyeket már nem használok és adjuk oda a rászoruló gyerekeknek. Egy zsák játékot sikerült összegyűjtenünk, amelyet elvittünk közösen egy adománygyűjtő pontra. Adtam babát, labdát, plüssöket, sőt még a póni gyűjteményemből is küldtünk a gyerekeknek egy-két darabot. Kérdeztem anyát, hogy miért van erre szükség? Azt mondta azért, mert segítenünk kell, hiszen vannak olyan gyerekek, akik nem kapnak ajándékot Mikuláskor. Biztos rosszak voltak, mondtam anyának! De anya szerint nem rosszak azok a gyerekek, csak nem jut el hozzájuk az ajándék, ezért kell nekünk segítenünk. Á, most már értem, szóval én tulajdonképpen a Mikulás segítője, vagyis a Te segítőd lettem! Igazán jó érzés! És ami a legjobb ebben, hogy anya nagyon büszke volt rám! Azt mondta, sok kis gyereknek szereztem ezzel örömet.

Szóval ennyit mondhatok magamról. Remélem sikerül döntened. Még egy kis segítség, ha elakadnál. A múltkor anya azt mondta, hogyha nem lennék, engem ki kellene találni. Szerintem ez valami jót jelenthet, nem igaz, Mikulás?

Várlak nagyon!

                                                                                              Szeretettel:

                                                                                              Emma

"Volt egyszer egy szegény parasztember és a felesége. Éltek, éldegéltek kedv nélkül, mert gyermekük nem volt…" kezdődik így a Fábólfaragott Péter című magyar népmese, melyet nem olyan rég olvastunk Emmával esti meseként. Úgy gondolom, igazat szól a mese, mert saját tapasztalatom alapján is elmondhatom, a gyerek jó sok kedvet és örömöt ad az élethez. És mi is szolgálhatna erre a legmegfelelőbb bizonyítékul, mint egy nap, amelyet kislányommal, Emmával töltöttem.

Július első hétvégéjén egy rövidebb vidéki útról jöttünk haza Emmával. A buszunk kb. 2 óra körül ért be Budapestre, de még nem szerettem volna hazamenni, mert Emmának cipőt kellet vásárolni. És ha már bent voltunk a városban, gondoltam letudjuk a dolgot, így egy bevásárlóközpont felé vettük az irányt. Legalább másfél órát töltöttünk a cipőboltban, ahol Emma nagyon sok cipőt felpróbált. Már sikerült is egyet kiválasztani, amikor az utolsó pillanatban úgy éreztem, ez mégsem az igazi. Visszatettük a cipőt a polcra és üres kézzel jöttünk ki a boltból. Mondtam Emmának, hogy nézzünk be egy másik boltba, hátha ott lesz az, amit igazán keresünk. A gyerekcipőkhöz siettünk és egy szempillantás alatt megtaláltuk azt, ami az elképzeléseimben élt, a TÖKÉLETES darabot.

Ezután indultunk haza. Felszálltunk a 4-6-os villamosra, ahol az első megálló megtétele után a hangosbemondó közölte: „A villamos egy rendezvény miatt csak az Oktogonig közlekedik”. Gondolkodtam, mi lenne a B útvonal hazafelé és úgy döntöttem, leszállunk a Jászai Mari térnél, hogy majd a 2-es villamossal utazzunk tovább. Nagy meglepetésünkre azonban a 2-es villamos sem járt. Először picit dühített a dolog, hogy miért kell minden utat lezárni előttünk, aztán gondoltam, mindennek oka van és legyintettem egyet. Emma kérdezgette, hogy most hogyan fogunk hazajutni? Mondtam neki, hogy majd lesz valahogy. És elindultunk a 2-es vonalán gyalog. Rövid időn belül elérkeztünk az Olimpiai Park nevű helyhez. Nagyon megtetszett kívülről, így mondtam Emmának, ha már itt vagyunk, menjünk be oda. Még sosem voltunk itt, de a hely teljesen elvarázsolt. Hatalmas játszótere, burkolatba rejtett szökőkútja és nagy parkja van. Épp volt nálam egy pokróc, amit leterítettem a parkot jelképező zöld pázsitra, levettem a cipőmet és leheveredtem. Emma elment játszani, pancsolni, én pedig figyeltem a gyerekeket, anyukákat, apukákat, nagyikat, ahogy próbálnak némi kikapcsolódást csempészni az amúgy meglehetősen unalmas hétvégébe. A képek, amelyek megmaradtak: önfeledt mezítlábas játék, egy szál bugyiban rohangálás, pancsolás, kacagás, sírás, veszekedés a gyerekkel, más szóval: a park tele volt élettel. Egy TÖKÉLETES hely az élet apró örömeihez.

Nem is nagyon akartunk elmenni, de valahogy, valamikor haza kellett érnünk. Így folytattuk az utat tovább gyalog a 2-es vonalán. Elérkeztünk a Parlamentig, ami telesen körbe volt kerítve kordonokkal egy bizonyos tüntetés miatt. Itt már majdnem feladtam a küzdelmet a hazafele tartó út elé gördülő akadályok miatt és kezdtem is a C terv kidolgozásába, ami annyit jelentett volna, hogy sajnos visszafelé kell mennünk. De ekkor a fejembe hasított valami: Nem lehet minden út lezárva! Odamentem a kordon mögött álló rendőrökhöz és megkérdeztem tőlük, hogy a 2-es villamos a teljes vonalon nem közlekedik? És nagy örömömre azt mondta az egyikük, hogy nem, a Parlament másik oldalától indul. A következő kérdésem az volt, hogy jutok el oda, hisz le van zárva minden. És azt a választ kaptam, hogy a rakparton át lehet kerülni. És tényleg! Fel sem tűnt, hogy van ott egy átjáró! Olyan volt ez, mint a Labirintus című filmben, amikor kukac útbaigazítja Sarah-t, aki körbe-körbe jár a labirintusban és nem talál átjárót, hogy ott van az orra előtt, csak jobban meg kell nézni. És valóban így volt. Megtaláltuk a rakpartra levezető lépcsőt. Emmának mondtam, hogy ez egy titkos lejárat és nem sokan tudnak róla, így még érdekesebb lett az utazásunk. Emma pedig útközben kérdezősködött:

- Anya, mi ez a Parlament?

- Itt hozzák a törvényeket – mondtam.

- És mik azok a törvények?

- Olyan szabályok, amelyeket be kell tartani, pl. azt, hogy minden gyereknek óvodába és iskolába kell járnia.

- Anya, én polgármester asszony szeretnék lenni! - jelentette ki Emma.

- Ó, igazán?

- Ahhoz mit kell tennem?

- Sokat kell tanulnod.

- Én mindent meg fogok tanulni, még kínaiul is. Nem, igazából minden szeretnék lenni, mindent ki szeretnék próbálni a WC takarítástól a repülőgép vezetésig…

és felváltva soroltunk legalább húsz foglalkozást, ami talán egy emberöltőbe belefér.

Eszmecserénk közben megkerültük a Parlamentet, ahol végre megláttuk a 2-es villamost, és még valami mást is. Állt a téren egy Nosztalgia villamos. Mondtam Emmának, menjünk oda, kérdezzük meg, mikor indul. Azt mondták, azonnal és már szálltunk is fel rá. TÖKÉLETES pillanatban érkeztünk. Soha sem utaztam még ilyen villamoson, csak mindig messziről néztem, ahogy elmegy a megállókban ez a múltat idéző kis szerelvény. Most pedig mások nézték, fényképezték ezt a nem hétköznapi látványt a síneken, mi pedig rajta ültünk Emmával. Csuda jó út volt, fapados székeken ültünk, hajunkat szerteszét fújta a régmúlt légkondija, vagyis a letekert ablakokon beszökő szél. Füttyszóval indultunk, kalauz kezelte a jegyeinket és még arra is volt idő, hogy a villamos belső kidolgozását is megfigyeljem. Megakadt a szemem egy figyelmeztető táblán: Köpködni tilos! Vajon mire vonatkozhatott ez a kiírás? – tűnődtem és elképzeltem, ahogy a régi időkben ültek az emberek a villamoson és köpködtek a földre, vagy az ablakon kifelé. Persze azóta utánajártam, hogy mire szólította fel az utasokat akkoriban, betegségmegelőző szempontok miatt rakták ki. Ma is figyelmeztethetnék sok mindenre az embereket, legfőképp arra, hogy vigyázzanak a járművekre, ahogy erre is tették anno és megmaradhatott nekünk. Mert egyszer a hétköznapokon közlekedő utódja is csak nosztalgia járat lesz.

Ilyen gondolatok mellett zötykölődtünk a villamoson és rájöttem, hogy hazafelé tartunk, de valahogy nem volt kedvem leszállni a Boráros téren, így egészen a végállomásig utaztunk Emmával. Ott felszálltunk egy "rendes" villamosra és visszafelé indultunk, de közben meséltem Emmának arról, hogy van egy híd a városban, ami most le van zárva a forgalom elől, és piknikezni lehet ott. Azt mondta, hogy meg szeretné nézni, és engedtem a csábításnak, így még mindig nem hazafelé vettük az irányt, hanem a Szabadság hídhoz mentünk. Ott valóban csak emberek sétáltak a hídon, illetve néhányan felmásztak a pillérekre is. Emmát is feltettem a híd egyik pillérjére, hogy kipróbálhassa. Aztán addig nyúzott, hogy a végén én is felmásztam mellé. Persze, csak a híd elejére. Aztán lemásztunk, leültünk a híd padkájára és közben néztük az arra járó embereket, ki mit hoz ki ebből a megengedett szabadságból. Volt, aki csak átsétált a hídon, volt, aki nagyon magasra felmászott, és olyan is akadt, aki a híd közepén, egy pokrócon valóban piknikezett. Egy hölgy magasra merészkedett és ott fotózgatta magát. Emma megkérdezte:

- Anya, te miért nem mászol fel ilyen magasra?

És én ezt válaszoltam neki:

- Azért, mert itt vagy nekem te. Az a hölgy lehet, hogy egyedül van itt, de én nem. Felelős vagyok érted. Ha lepottyanok onnan, összetöröm magam és beütőm a buksim, kivel mész haza? – kérdeztem tőle.

Emma nem felelt semmit, de megértette, hogy miről beszélek. Néztem, ahogy iszogatja a közelben vásárolt jégkásáját és arra gondoltam, mennyire fontos ő nekem. Dehogy mászok fel oda! Nekem jó itt a földön is, mellette. A LEGTÖKÉLETESEBB hely számomra.

Emma megitta a jégkását és indultunk haza. Legyalogoltunk a Boráros térig a felújított Duna korzón. Közben sütött még a nap és jókat nevettünk, játszottunk az utcára, falakra rávetülő árnyékainkkal. Arról beszélgettünk, hogy milyen szépen kiépült a környék. Megújul a Nehru park, a Lágymányosi hídtól a Boráros térig is elég szép minden, csak ez a Boráros tér nem akar változni. Valahogy ezt mindig kikerülik a felújítási munkálatok, pedig már ráférne egy renoválás. Mondtam Emmának, hogy mennyi mindent átalakítanék itt. Emma azt mondta: Ha polgármester asszony lesz, akkor megengedi nekem, hogy azt építsek a Boráros téren, amit csak akarok. Remélem, hogy addig nem kell várnunk a felújításra. De amíg ez nem következik be, addig marad a Boráros tér kicsit züllött jellege, ahol minden nap megfordulok és hallom a hangosbemondó rutinos szövegét, hogy éppen melyik vágányról indul a vonat, vagy a földön ülő gitározó bácsit, aki minden alkalommal A felkelő nap háza című dalt játssza. Nézem a csoki és virágárusok hadát, akik, ha meglátnak egy rendőrt, gyorsan összedobozolnak. Vajon hány ember megy el nap, mint nap mellettük, úgy hogy észre sem veszik őket, pedig ők is részei a városnak, a nyüzsgő élet a Föld nevű bolygó ezen egy kis pontján.

A héven még tovább beszélgettünk, és amikor Emma meglátta a Szent Imre téren épült Szurkolói Arénát, akkor azt mondta, hogy nézzük innen az esti meccset. Én már egy kicsit elfáradtam, de addig győzködött Emma, hogy miután hazamentünk rendbe szedni magunkat, indultunk is meccset nézni. Olaszország játszott Németországgal és meglehetősen unalmas meccs volt. Még Emmát is jobban érdekelték a lámpák fényét vonzó bogarak, mint amiért kimentünk oda. 90 perc után döntetlen volt az állás, tehát hosszabbítás következett. Mondtam Emmának, hogy ezt már otthon nézzük meg és elindultunk haza. Amikor kiléptünk az Arénából nem is tudtam hirtelen, hogy merre menjünk, hisz több lehetőségünk is volt a hazajutásra, de nekem most a leggyorsabbra volt szükségem. Ösztönösen elindultam az egyik irányba, amikor az úton feltűntek egy busz lámpái. Láttam, hogy a busz pont jó nekünk és mire a buszmegállóhoz értünk, a busz is begurult. TÖKÉLETES időzítés volt. Ahogy hazaértünk Emma kidőlt, én pedig megnéztem a meccs végét, ami izgalmas 11-es párbajjal zárult.

Nem terveztem erre a napra igazán semmit, csak a szokásos otthoni elfoglaltságokat: takarítás, főzés, mosás. Mindebből semmi nem lett, viszont, amit cserébe kaptam: újra gyerek lehettem, engedtem a csábításoknak, nem törődve az idővel és az akadályokkal és ami a legfontosabb, hogy szinte semmibe nem került. Még egy Mastercard reklámban is van igazság, az igazán fontos dolgok az életben, megfizethetetlenek. Ahogy a bejegyzés elején írtam, jó, hogy van egy gyermekem, aki kedvet ad az élethez, nekem pedig csak élveznem kell a kapott pillanatokat. És amikor este fáradtam lehajtottam a párnára a fejem, tudtam, hogy egy igazán TÖKÉLETES nappal lettem gazdagabb Emma és a városban rejlő kincsek által! Szeretem Budapestet, mert annyira él.

...meg is tudod csinálni - folytatnám az idézetet, mely Walt Disneytől, a világ leghíresebb rajzfilmgyárosától származik. Bizony, az álmainkért tenni kell és valahogy ez a mondat motoszkál bennem egyfolytában, még akkor is, ha sok-sok akadály gördül elém. Igen, vannak álmaim, de cselekvés nélkül, mit sem érnek. Régóta írogatok, de a legtöbb alkotásom megmaradt az asztalfiókomban. Nagyon nagy elhatározás kellett már ahhoz is, hogy egyáltalán megmutassam másoknak, milyen gondolatok vannak bennem. Aztán éreztem egyfajta késztetést arra, hogy nyissak kifelé, de a belső bölcs bennem mindig azt mondta: Ez még nem elég! Néha most is ezt érzem, de már nincs bennem az a fajta görcs, mint az elején, mert a visszajelzések, amelyeket kapok, megerősítettek. Ezért is folytatom tovább. Most pedig úgy érzem, egy újabb mérföldkőhöz érkeztem.

Örömmel jelenthetem be, hogy megjelent a Garbo Kiadó gondozásában a Mesélő című meseantológia, melyben sok más szerző meséje mellett helyet kapott az enyém is, A hópihe álma.

Ezt a mesét, a blogom követői már olvashatták, hiszen tavaly karácsonykor írtam ajándékba. A mese arra hívja fel a figyelmet, hogy ne rohanjunk úgy az életünkben, hanem éljük meg az apró csodákat is. Korábban is ajándéknak szántam, és most is sikerült egy újabb ajándékot varázsolnom belőle, hiszen mi is lehetne szebb ajándék kislányomnak gyereknapra, mint egy könyv, telis-tele mesékkel, amelyben anyukája meséje is szerepel.

Számomra most az apró csodák megélése folytatódik, hisz életemben először kezemben tarthatom egyik alkotásomat, nyomtatott kiadásban is. Kimondhatatlanul örülök, de legfőképp annak, hogy eljuthatok ezáltal a gyermekekhez. Elképzelem, hogy valaki a könyvből az én mesémet olvassa majd fel egyik este gyermekének, aki utána az álmok mezejére lép. Ez csodálatos!

Úgy érzem, hogy lassan, de biztosan én is az álmaim útját járom és egyszer megérek talán arra is, hogy saját könyvemet kiadjam. De tudom, addig még sokat, nagyon sokat kell írnom és remélem, hogy ezt nemcsak a magam, hanem mások örömére is tehetem.

Köszönöm mindenkinek, aki hisz bennem és támogat.

Amikor leültem a gép elé, hogy megírjam ezt a bejegyzést arra gondoltam, hogy nekem mindig is sokkal nagyobb örömet okozott, amikor a szeretteimet, barátaimat megajándékoztam, minthogy kapjak valamit. Természetesen próbálom ezt a felfogást a gyerekbe is átültetni, hiszen az, ami örömmel tölt el engem és a körülöttem lévőket, nyilván jó tanítási alap.

Minden gyerek imád ajándékot kapni, így Emma is, de egy születésnapnak, vagy egy karácsonynak sokkal többről kell szólnia, mint az ajándékokról. Legfőképp arról, hogy összejöhetünk és együtt ünnepelhetünk, de persze egy gyerek még nem ezt az oldalát látja. Egyszer megkérdeztem Emmát, hogy miért várja annyira a születésnapja után a karácsonyt, vagy karácsony után a húsvétot és azt mondta, azért, hogy kapjon ajándékot. Ekkor elmondtam neki, hogy higgye el, eljön majd az az idő, amikor sokkal fontosabb lesz neki az, hogy ő mit ad, annál, amit kap.

Emmácska nemrég túlesett élete első komolyabb megpróbáltatásán, kivették az orrmanduláját. Szerencsére minden rendben volt és amikor kontroll vizsgálatra kellett mennünk, mondtam Emmának, hogy ha minden jól alakul, akkor utoljára találkozunk azzal a doktorbácsival, aki megműtötte. Emma azt mondta, akkor rajzol neki valamit ajándékba. Így is tett, lerajzolta azt a jelenetet, ahogy műt a doktorbácsi. Amikor a vizsgálatok után elérkezett az ajándék átadásának pillanata, Emma félszegen, két puszi kíséretében odaadta a rajzot. A doktorbácsinak nagyon tetszett az ajándék, felismerte rajta kolléganőjét is és megígérte Emmának, hogy ki fogja tenni a kórházi osztály falára. Aztán elköszöntünk és elhagytuk a vizsgáló helyiséget. Miközben a kinti váróban öltözködtünk, Emma így szólt:

- Igazad van, anya! Tényleg sokkal jobb adni, mint kapni!

Ott álltunk a váróteremben és láttam Emma szemében az örömöt, mert magából adott valamit és ez jót tett a lelkének. Valahol én is így kezdhettem ezt a felismerést és bizonyára sokan mások is így kezdik. Gyerekként a legkönnyebb megtanulni ezt, hiszen itt még nem vagyunk beleragadva a materialista világba, mert amit adhat egy gyerek az nem a pénz, vagy az azon vett ajándék, hanem a szíve, lelke egy darabkája. Az ő kicsiny világa, amelyet megoszthat a felnőttekkel és csak reméli, hogy a felnőttek is ugyanazt látják benne, mint amit ő.

Elmondhatom, hogy ismét tanultam. Azt, hogy mennyire nem mindegy, mit mondunk a gyereknek. Látszólag úgy tűnik, hogy a pár hónappal ezelőtti beszélgetésünk csak egy kis locsogás volt. Ne higgyük azt, hogy nem érti a gyerek, mondván, hogy még kicsi az ilyen fennkölt mondatokhoz, mint a "Jobb adni, mint kapni", mert igazából ilyenkor csak raktároz. Mint egy kis szivacs, beszív minden információt, amit hall és amikor elérkezik a pillanat, előveszi és megérti, amiről beszéltünk neki korábban.

Ezek nem üres szavak, mert a tapasztalati felismerés tartalmat ad nekik. A gyerek pedig sokkal jobban kezd el bízni bennünk, ha tudja, hogy igaz, amit mondunk. Az érzést természetesen nem mi adjuk, azt magából kell előcsalogatnia, de amikor a kettő találkozik, akkor bekövetkezik a megértés, és ilyenkor egyszerre két dolog miatt is örülhetünk. Egyrészt azért, mert nem hiába beszéltünk, másrészt azért, mert az ő felismerése, a mi nevelési célunk, azaz rávezetni a megértés útjára. Nem fog mindent elsőre elhinni a gyerek, amit mondunk, de ha megtapasztalja azt, hogy igaz, amiről beszélünk, akkor bízni fog bennünk. Ez megerősíti abban a hitében is, hogy bátran fordulhat hozzánk kérdéseivel, hiszen a válaszokat meg fogja kapni, de ahhoz, hogy el is fogadja, tapasztalnia kell. És a  tapasztalat mindig megmutatja az igazságot.

Eszembe jutott egy közmondás, amelyet akkor mondunk, amikor valaki nagyon mélyen alszik. "Az igazak álmát alussza" De mit jelenthet ez? Kik azok az igazak? Úgy gondolom, hogy az igazak közé bekerülni nem nehéz. Csak jó szívvel kell élni a mindennapjainkat, hogy este, amikor nyugovóra térünk, elmondhassuk, az a nap, amelynek részesei voltunk úgy telt, hogy igazán éltünk. Mindent megtettünk azért, hogy igaz emberré váljunk, aki méltó arra, hogy tovább álmodjon.

Emma most abba a korba lépett, amikor folyton megerősítést vár arra, hogy jó-e, amit gondol. Igaz, anya? - gyakran hangzik el ez a kérdés és óriási megtiszteltetésnek tartom, hogy van egy emberke, aki tőlem várja, hogy megmondjam, mi igaz és mi nem. És ez az, amit én adhatok. Tanításokat, amelyeket igaznak hiszek, hogy utána az is higgyen bennük, akinek tanítom. Így teszünk meg mindennap egy kis lépést és álmodunk tovább....

Emma kapott a húsvéti nyuszitól egy nyalókát. A csomagolásán virágforma szerepelt, de amikor kibontottuk, mégis egy emberi lábfej formát találtunk benne. Először nem tulajdonítottunk ennek akkora jelentőséget, persze Emma kicsit sopánkodott, hogy miért nem az van benne, ami a képen.

Aztán Emma megkezdte a nyalókát és pár pillanat múlva elszomorodva mondta:

- Anya, ez annyira rossz! Miért kell nekem lábat nyalnom?

Én úgy nevettem. Hirtelen átfutott az agyamon, hogy talpnyaló lett a gyerekem és hogy mindezt egy nyalókának köszönhetjük. Emma persze nem értette az egészet, aztán elmagyaráztam neki, hogy van egy ilyen kifejezés, hogy talpnyaló, de egyébként ez egyáltalán nem jó tulajdonság.

Aztán elgondolkodtam, hogy már megint mennyire igaza van. Milyen megalázó és gusztustalan is egy gyereknyalókát így forgalmazni! Jobb ötlet nincs? Kinek a  esztelen elgondolásából született az, hogy jópofa lehet egy gyereknek lábfejet nyalogatni? A szív, virág, vagy kör forma manapság már smafu? Ráadásul zsákbamacska is, hiszen a csomagoláson nem ezt hirdetik. Nyilván egy lábfejjel nem lepném meg a gyereket. Ez még viccnek is rossz!

Persze vannak olyan élelmiszerek, ételek, amelyekbe néha jó egy kis játékosságot csempészni, hogy fogyasztható legyen a gyerektársadalom részére is. De a nyalókát legfőképpen az íze miatt szeretik a gyerekek és belegondolva abba, hogy egy eperízű lábat kell nyalogatni, eléggé  bizarrá válik a dolog. Azért a gyerekek kis fejében is összeáll a kép, hogy  mi mivel kombinálható. 3 évesen lehet, hogy még Emma nem tette volna szóvá ezt a nyalóka sérelmet, de  most, hogy már egyre értelmesebb, számára ez nem összeegyeztethető. Ki is dobtuk, nem ette meg. És igaza van! A nyalóka nyilván egy gyerekeknek szóló édesség. De őszintén szólva, én sem örülnék neki, ha a kedvenc csokimat olyan formában árulnák, ami egyébként undort vált ki belőlem, de jó üzleti fogás.

Mindenesetre jó lecke volt. Habár Emmának még fogalma sincs arról, mi, vagy inkább ki az a talpnyaló, de egy nyalókának sikerült felvilágosítania, hogy rossz érzés és rossz dolog is ez. Remélem, hogy sosem lesz az!

 Ugyanakkor fel lehet fedezni életigazságokat ebben a történetben is.

Az élet olyan, mint egy nyalóka. Néha nem azt kapjuk, mint amire számítunk. Egyszer egy virág, egyszer egy lábfej juthat osztályrészül, de ha amit kaptunk, az rossz nekünk, egyszerűen kidobhatjuk a kukába és mehetünk tovább. Ez a választás szabadsága.

Ez a bejegyzés a fantasztikus képzelőerővel és logikával megáldott 6,5 éves kislányom önálló meséje, amelyet egyik este Emma szó szerint tollba mondott nekem.

Elkezdte a történetet, és csak mondta és mondta. Aztán papírt és tollat ragadtam, kértem, hogy kezdje újra és mondja lassan, hogy le is tudjam írni. Ez a mese született belőle. Persze lehetne finomítani a részleteket, de nem szerettem volna belenyúlni, hiszen ez az ő meséje. Lenyűgöz, hogyan képes Emma 15-20 percig folyamatos történetet mesélni, egy teljes improvizációt előadni, hiszen akkor és ott találta ki az egészet. Tökéletesen tudja, hogyan épül fel egy mese. Van eleje, van vége és közben van egy cselekmény, ami visz magával. Van benne jó és rossz, próbák, humor, leleményesség. Elképzelésem sincs arról, mi lesz majd, amikor olvasni és írni is fog, de addig vállalom, hogy közvetítem ezt a különleges adottságát. A legfontosabb számomra mégis csak az, hogy önállóan alkotott valamit, ami másoknak is örömet szerezhet. Remélem mindenki legalább úgy élvezi majd a mese olvasását, ahogy én Emma előadását.

Gumimaci kalandra indul

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy Gumimaci. Amikor kiment a rétre, látta, hogy esik az eső. Közeledett az este, így megpróbált szállást keresni éjszakára. Elment a Pók házához.

- Bejöhetek? – kérdezte Gumimaci.

- Persze! Ilyen hűvös időben, beengedlek.

A Pók megkínálta Gumimacit egy bödön mézzel. Gumimaci megette és elment aludni. Reggel, amikor kinézett az ablakon, látta, hogy már nem esik az eső és hogy a szél odasodort egy levelet. A levélben ez állt: „Kérlek, segítsetek! A Boszorkány bezárt minket egy üvegbe. Keressétek meg Fagyi lovagot! A Szellemek”

Gumimaci és a Pók összepakoltak, és elindultak kiszabadítani a Szellemeket. A Pók hozott magával egy tábla darabot, gondolta hátha jó lesz valamire.

Elmentek a Csiga házához. Amikor odaértek, megkérdezték tőle:

- Csigácska, tudnál segíteni?

- Miért kell segíteni?

- Ki kell szabadítani a Szellemeket!

- Rendben, de csak akkor, ha megtaláljátok a patakban a házam kulcsát!

- Megkeressük neked a kulcsot! – mondták.

Úszószemüveget fel! – és ezzel be is ugrottak a vízbe. A Gumimaci kezdett már olvadozni a vízben, de gyorsan megtalálta a kulcsot és felúszott a felszínre. A Csiga adott nekik egy tábla darabot, amely pont úgy nézett ki, mint amit a Pók magával hozott.

Kiderült, hogy a Csigának igazából nem is a házához kellett a kulcs, hanem egy ajándékhoz, amit már régóta szeretett volna kibontani. Kinyitották a kulccsal az ajándékot és egy doboz volt benne. Egy olyan doboz, aminek az oldalán egy tekerő volt. Feltekerték a dobozt és előjött belőle egy játékbohóc. A bohócnak egy térkép volt a hasán, amely elvezette őket a rókához és az ördöghöz.

Most már hárman indultak útnak. Először a rókához mentek. Őt is kérték, hogy segítsen kiszabadítani a Szellemeket.

- Szívesen segítek, de csak akkor, ha megtaláljátok a piszkos függönyök között, a szivárvány függönyt.

A barátok addig keresték, míg meg nem találták. A róka nagyon örült, hogy megtalálták a szivárvány függöny, amivel feldíszíthette a házát. Tőle is kaptak egy tábladarabot.

Most már négyen indultak el az ördöghöz.

- Segítened kell, kiszabadítani a Szellemeket! – mondták az ördögnek.

- Rendben, de csak akkor, ha megkeresitek a régi ördögök szarvait.

És meg is találták a közeli barlangban. Kiderült, hogy az ördög szarvakat gyűjt és a gyűjteményéhez tette a szarvakat. Az ördög is csatlakozott a csapathoz. Átadott Gumimacinak egy tábla darabot, amely pontosan illett a többi részhez. Amikor összeillesztették a darabokat, a tábla megmutatta az utat nekik a Boszorkány házához. Nagy örömükben elkezdtek táncolni, de hirtelen jeges szél támadt és egyre hidegebb lett.

Bebújtak a barlangba a szél elől. Ott találkoztak egy jeges emberrel. Gumimaci kezet fogott vele.

- Hú, de hideg vagy! Teljesen lefagyott a kezem! - mondta Gumimaci.

- Mert én vagyok a Fagyi lovag! – mondta büszkén. Segítek, ahol baj van! Csak szóljatok, és én ott leszek!

- Pont téged keresünk! Most kellesz nekünk, hogy kiszabadítsuk a Szellemeket!

És elindultak a Boszorkány házához. A háznál piteőrökkel találkoztak. De az őrök nem vették észre a csapatot, mert túlságosan kicsik voltak az őrökhöz képest. Így bejutottak gyorsan a Boszorkány házába. Amikor kulcszörgést hallottak, rögtön tudták, hogy a Boszorkány ért haza. Gumimaci mondta a többieknek, hogy bújjanak a függöny mögé. Amikor kikukucskáltak mögüle, hogy lássák, mi történik a szobában, akkor a szemközti szekrény tetején észrevették az üvegbe zárt Szellemeket. Az üveg egy lakattal volt lezárva. Közben a Boszorkány fel-alá járkált a szobában és egy kulcs volt a derekához kötve.

- Biztos ez nyitja az üveget! – gondolták.

- Gumimaci! Tereld el a Boszorkány figyelmét, én majd addig átváltoztatom jégkockává! – mondta Fagyi lovag.

És így is tettek. Gumimaci talált egy CD lemezt a padlón és odagurította a Boszorkány lábához. A Boszorkány lehajolt és azt mondta: Ó, hát ez a kedvencem! – és berakta a lejátszóba. Michael Jackson Bad című számára táncolni kezdett. Ekkor Fagyi lovag elővette a kardját és jégkockává változtatta a Boszorkányt.

- Most elvehetjük a kulcsot! – örvendeztek a többiek.

De látták, hogy az is jéggé fagyott a Boszorkánnyal együtt.

- Most hogyan fogjuk kiszabadítani a Szellemeket? – kérdezték.

Gumimacinak támadt egy ötlete.

- Lökjük le az üveget a polcról! Csak nem tudom, hogyan megyünk fel oda.

A Pók azt mondta, sző nekik egy fonalat, amin feljuthatnak a polcra. Így is tettek. Mindannyian felmásztak a fonalon. Elszámoltak háromig és lelökték az üveget a földre. Az üveg széttört a padlón és a Szellemek kiszabadultak.

A Szellemek köszönetet mondtak mindenkinek, hogy segítettek rajtuk.

Itt a vége, fuss el véle!

Ez az eset a napokban történt meg velünk. Azért gondoltam, hogy kiírom magamból, hogy ismét tanulsággal szolgáljon legfőképp azoknak, akik hiszik, hogy a szülői minta gyermekünk fejlődésének egyik záloga.

Iskolaválasztás előtt állunk, így eljárunk ún. iskolahívogató programokra, ahol a gyerekek barátkozhatnak az iskolai közeggel, tanítókkal és különböző foglalkozásokon vehetnek részt, amelyek elősegítik a könnyedebb beilleszkedést. Egyik ilyen alkalommal jó sokan gyűltünk össze. Amíg sorba álltam a jelenlét ív kitöltéséért, addig Emmát megkértem maradjon ülve a széken, amely egy volt a terem közepén körberakott több tucat szék közül. Sorra érkeztek az érdeklődők, mire végeztem a "papírmunkával", annyian lettünk a teremben, hogy csak a gyerekeknek maradt ülőhely. Mondtam Emmának, hogy én nem tudok leülni, de nyugodjon meg, a széke mögé fogok beállni. Így átbotorkáltam a kis székek között és megálltam Emma mögött. Megsimogattam a hátát és megfogtuk egymás kezét. Egyszer csak egy anyuka mocorogni kezdett mellettem és a hátam mögött elhaladva, ezt mondta: "Ezt nem hiszem el! Beáll ide elém, a paraszt!"

Körbenéztem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy ez nekem szólt. Aztán megkérdeztem a hölgyet, hogy hozzám beszél-e és arra kértem, hogy amennyiben igen, úgy fogja vissza magát. Mindezt mondhattam úgy, hogy egy másodpercre sem nézett rám. Talán ez dühít fel a lehető legjobban, hogyha valami gond van, de azt nem a szemembe mondják. Ott dörgött, puffogott az orra alatt, a gyerekének a nyakába kapaszkodva, mintha pajzsként használta volna. És nem hagyta abba, azt mondta még, hogy minek álltam ide! Ekkor a hangomat felemelve közöltem vele: Már bocsánat, de mégis minek álltam volna ide? Talán, mert itt van a gyerekem! Mindenki rám nézett a teremben, mintha magamban zsörtölődnék, hisz a vitapartner még mindig úgy tett, mintha nem venne részt ebben az egészben.

Egyszerűen felháborítónak tartom azt, hogy egy anyuka megengedje magának, hogy egy olyan helyen, ahol tucatnyi gyermek is tartózkodik, egy másik anyukának azt mondja, hogy paraszt! Ha ezt nevezzük példamutatásnak, akkor köszönöm szépen, de ebből nem kérek!

Időközben másokkal is megosztottam ezt a történetet és voltak, akik úgy reagáltak az esetre, hogy hagyni kellett volna az egészet, mert nyilván csak provokálni akart. De én másként gondolom. Rendben, tegyük fel, hogy nem szólok vissza. És akkor mi történik? Legközelebb mással is megcsinálja, mert úgy hiszi, hogy ezt szabad, hiszen senki sem szól érte. De nem az a lényeg, hogy mit mondott nekem, hanem az, hogy hol mondta mindezt. Ha az ecseri piacion találkozunk, akkor azt mondom, nem érdekel! De ez egy gyerekprogramon történt, ahol elvileg azért gyűltünk össze, hogy barátkozzunk az iskolával és megfigyeljük, hogy jó helyre kerül-e a gyerekünk. Példamutatást akkor adhatott volna, még ha elé is álltam, ha kedvesen megkér, hogy álljak arrébb. Ehelyett a legrosszabb utat választotta, csúnyán beszólt, ráadásul szemrebbenés nélkül az ő gyereke, az én gyerekem és még sok más gyerek füle hallatára. Azt hiszem, két eset van, amikor képtelen vagyok higgadtan viselkedni, ha igazságtalanságot tapasztalok, és ha a szeretteimet bántják. Ilyenkor valami ösztönös védelmi riadó indul el bennem és egy szempillantás alatt anyatigrissé válok, aki foggal, körömmel védi, azt, amit kell. Természetesen szóban próbáltam a helyzetet orvosolni, nyilván a kulcsmondat hangzott el, ami végül lezárta a vitát: Itt van a gyerekem!

Sajnos ez az anyuka tudomást sem vett arról, hol is tartózkodik. Egy szülőnek képesnek kell lennie arra, hogy ne csak magára gondoljon, hanem másra is, legfőképp a gyerekére. A gyereke ott állt mellette, és az az ember, akire ő felnéz, teljes természetességgel ezt a mintát mutatja neki. Merre tartunk így? A gyerekek másolják a szülői mintát, a viselkedést és azt is, ahogy egy problémához viszonyul a felnőtt. Lehet, hogy beszélgetünk a gyerekkel arról, hogy mi a helyes viselkedés, de a legfontosabb mégis az, hogy ezt megmutassuk neki az életben is. Ha pedig a gyerek rossz példát lát, tehát nem megfelelő a minta, akkor a gyermek is rossz irányba fog fejlődni.

A szülő egyik legnehezebb döntése, amikor iskolát választ a gyerekének. Tele van kérdésekkel, kíváncsisággal és úgy gondolom, ilyenkor minden benyomás számít. Megmondom őszintén, nagyon feszült lettem az eset után és nem nagyon tudtam arra koncentrálni, amiért odamentem. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az anyuka viselkedése nem az iskolát minősíti, így próbálom elvonatkoztatni a történteket a döntésemtől. De sajnos szembesülnöm kellett azzal a ténnyel is, hogy a gyermekem majd ilyen szülők gyermekeivel fog együtt tanulni, játszani, netán barátkozni. Ami ellen annyit tehetek, hogy más példát mutatok, és csak remélem, hogy a gyermekem kiszűri azokat, akik nem ilyen mintával rendelkeznek. A tanulság számomra az, hogy legtöbbször nem a gyerekekkel van a gond, hanem a szülői mintával. Ha ezt látja és hallja a gyerek, hiszen az anyuka a gyerek kezét fogva, aztán annak nyakába kapaszkodva szidalmazott, akkor az a gyerek is úgy fogja gondolni, hogy teljesen normális dolog az, ha a másiknak ilyeneket mondunk. Sőt az empátiát csírájában fojtotta el, mert míg ő egész idő alatt a gyereke kezét fogta, mástól elvárta volna, hogy méterekkel arrébb szemlélje gyermekét, akinek ugyanolyan nehéz lehet egy új közösségben feloldódnia, mint az ő gyerekének.

Mondhatom, hogy ismét tanultam valamit. Ha más nem is, azt mindenképp, hogy milyen szülő nem akarok lenni, milyen példát nem akarok mutatni a gyerekemnek. És amit még kaptam, egy nagyfokú éberséget. Úgy éreztem magam, mintha felriadtam volna álmomból. Helló, ez itt a valóság! Kiábrándító valóság. Persze nem ők vannak többségben, de egy pillanatra sem lankadhat a szülői figyelem, mert nemcsak az számít, mit tanulhat a gyerek az iskolában, hanem az is, mit fog tanulni a környezetétől, mi veszi majd körbe, milyen benyomások érik, milyen minták lesznek rá hatással.

Mivel Emma is átélte ezt, később megbeszéltük a történteket. Természetesen ő még nem érti a paraszt szó pejoratív jelentését, és csak ennyit mondott: Dehát anya, te nem is vagy paraszt!

- És tudod ki az a paraszt? – kérdeztem tőle.

- Szegény ember! – vágta rá.

- Szerinted én az vagyok?

- Nem – mondta.

Eszembe jutott Arany János Toldija, amikor Laczfi nádor megkérdezi tőle: „Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?”

„…De Toldinak a szó szivébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik…”

Azt hiszem, átérzem azt, amit Toldi, aki aztán fél karjával megragadta a nehéz fát és megmutatta… az utat. Ki a karját, ki a hangját emeli fel ezért, de a lényeg ugyanaz. Megtettem, mert úgy éreztem, ez az emberi viselkedés saját értékrendemen aluli, amely ráadásul egy szülői minta és így, hacsak közvetve is, de gyermekem fejlődésének alapja.