Emmának nem olyan régen vettem egy új kardigánt. Ma először volt rajta, de eddig nem is tűnt fel, hogy igazából milyen kincset rejt. Ahogy gomboltam be rajta, akkor vettem észre, hogy az egyik gombja más, mint a többi. A második gomb ugyanis szív alakú. Elmosolyodtam. Ezek az élet apró örömei, gondoltam magamban. Még egy kis kardigánt is lehet úgy tervezni, vagy díszíteni, hogy szeretet jeleket adjon. Tudatos tervezés, hiszen a kardigán második gombja a szívhez legközelebbi terület. Mondtam Emmának, hogy milyen csodakardigánja van és ő így reagált erre:

-          Milyen pici szív. De anya, nekem nagy szívem van! Mert tele van szeretettel.

A legfontosabb üzenete számomra ennek a történetnek, hogy még egy ilyen pici tárgy is csodákra képes, ha szeretettel van megtöltve.

A történetről pedig eszembe jutottak a csodák. Vannak még egyáltalán? Hiszem, hogy vannak. Akkor mégis hová lettek? Bizonyára bújócskáznak velünk. Mindenki emlékszik még gyerekkorából erre a nagyszerű játékra, amelynek a lényege, hogy akit meg kell találnunk, elbújik előlünk. Tudjuk, hogy itt van a közelben és már csak pár lépés választ el attól, hogy újra meglássuk, de ő is tudja, hogy keressük és közben nevet rajtuk, hogy mi milyen kétségbeesetten kutatunk utána. És amikor nem találjuk, azt mondjuk, pedig már minden helyet megnéztem, mégis hol lehet? De igazából fogalmunk sincs róla még hány és hány hely lehet, amit ő jobban ismer nálunk. Ha pedig rálelünk, olyan mintha egy rég elveszett kincset találtunk volna meg. Aki elbújt, azzal a céllal teszi, hogy ne találják meg, de ha igazán megértjük a játék lényegét, rájövünk, hogy a lelke mélyén mindenki azt szeretné, hogy megtalálják. Amikor Emmával játszunk ilyet, mindketten akkor örülünk a legjobban, ha rálelünk a másikra. A csodák is ilyenek, csak fordítottan játszanak, elbújnak előlünk, hogy aztán ők találjanak ránk. Ha nem is keressük őket, akkor is ott vannak. Mint az egyik kedvenc filmemben, az Élet szépben, amikor Guido azt mondja a kis Giosuénak a koncentrációs táborban az utolsó estén, hogy bújjon el abban a vasszekrényben, és addig ne jöjjön elő, amíg nem lesz teljesen csend. Teljes csend. Ez a titok. A csodák, akkor találnak ránk és mi is rájuk, ha egy kicsit elcsendesedünk. Ha lecsendesítjük az elménket, a gondolatainkat, akkor helyet hagyunk annak, hogy a csodák belépjenek az életünkbe.

Márai Sándor is tudta ezt: „Mert a csoda nem valamilyen égzengéses pillanat, mikor megnyílnak az egek, kürtök recsegnek, ködök szállanak, sírok felnyílnak, s a zűrzavarban felhangzik Isten szava: nem, a csoda legtöbbször egészen csendes. Átmégy egyik szobából a másikba, s látsz valamit: egy ember arckifejezését; egy tárgy elhelyezését; s egyszerre feltárul előtted e tárgy igazi értelme és viszonya a világhoz; egy ember hangját hallod, mint soha azelőtt, s a közömbös szavakon túl megérted ez ember titkát; a csoda mindig ennyi csak.”

Gyakran halljuk a felhívást, hogy találjuk meg a csodákat a mindennapokban. És egyre többen fogékonyak erre. Keressük, kutatjuk, találunk valamit, amit annak tulajdonítunk, de tudjuk egyáltalán mi is az igazi csoda? Mi az, amit egyáltalán keresünk? Megint Máraihoz nyúlnék, „…csodálatos igazi valójában mindaz, amit mindennapinak és természetesnek érzel…” Minden csoda a maga nemében. Ha olyan országokra gondolunk, ahol háborúk dúlnak, akkor az is csoda, hogy nálunk béke van. Nekem például csodálatos pillanat a napfelkelte, amelyet minden nap az ablakomból láthatok. A színek, amelyeket a természet vásznára, az égboltra varázsol az Univerzum festőművésze, egyszerűen semmihez sem fogható. Ilyenkor megállok egy pillanatra és elgondolkodom, hogy mi történik a lelkemmel. Oly sokszor láttam már, de mégis miért fog meg ennyire, miért csodálkozom rá minden nap? Mert a felkelő nap elhozza azt, amire a lelkem legmélyén vágyok, hogy ebben a napban is ott rejlik egy újabb csoda lehetősége. Újra eljött az idő arra, hogy mindent másképp lássak, megváltozzam. Egy új nap, tiszta lap az életünk könyvében, melyet mi írunk majd tele. Lehet, hogy aznap sok minden nem sikerül, de a nap holnap is felkel majd, amikor megint lehetőséget kapunk arra, hogy jobbak legyünk.

Müller Péter szerint egy csoda nem lehet hétköznapi. De mi az, hogy hétköznapi? Sima, átlagos, szürke? A hétköznapoknak sem kell szürkéknek lenniük, átalakíthatjuk azokat. Az élet színes és milyen jó, hogy így van ez. Mint ahogy a Pleasentville c. filmben a fekete fehér kisváros egyre színesebbé válik, mert a változás ereje ott van a lakóiban. És amikor az apa, aki a szürkéhez volt hozzászokva megkérdezi a fiát, hogy mi történik a városkában, azt mondja:

-          Az egyik pillanatban még nincs baj, aztán…? Mi romlott el?

-          Nem romlott el! Megváltozott! – válaszolta a fiú.

A változás az, amihez sokan nagyon nehezen tudnak alkalmazkodni, mert a megszokás rabbá tesz. Ha azt hisszük, hogy az út körbe-körbe megy, akkor úgy megy, de senki sem mondta azt, hogy csak így lehet. Vannak egyenes utak is, és vannak kereszteződések, amikor két út találkozik egymással és el kell döntenünk, hogy merre menjünk tovább. Ez a változás. Hogy melyik a jó út, azt senki sem tudja megmondani. Bármelyiket is választjuk, tenne hozzánk egy kicsit, előrébb vinne, csak két különböző irányba. Viszont az úton úgy kell járnunk, hogy nyitva tartjuk a szemünket és a szívünket, hogy meglássuk a csodákat. A csodákat, amelyek nap, mint nap észrevétlenül ott lapulnak az út mentén, például egy kardigánban.