Kedvenc forró csokim készítése közben nézegettem a  zacskó csomagolását és megláttam rajta egy angol párbeszédet. Ez egy üzenet – gondoltam – amely eddig fel sem tűnt, pedig jó párszor a kezembe került már. A képen két nő beszélget a gyerekekről. Az egyik azt mondja, hogy a gyerekek nagyon sok munkát jelentenek. Az első két évben megtanítjuk őket járni és beszélni, a másik nő pedig úgy véli, hogy ezután 16 évig próbáljuk elérni, hogy maradjanak csendben és egy helyben. Hihetetlen, hogy egy forró csoki csomagoláson milyen igazságok vannak. Az első pár év tényleg a tanításé, aztán ezt felváltja a nevelés. De valóban csak erről szól ez a gyerekprojekt? Érdemes a másik oldalt is megvizsgálni, mert amíg tanítunk és nevelünk, addig mi is tanulunk és fejlődünk. Minden gyerekkel kapcsolatos probléma megoldása hozzánk tesz egy kicsit, ezért válhatunk később tapasztalt szülőkké. Ha soha nem történne semmi, akkor a gyerekek észrevétlenül felnőnének. Szükségük van ránk, hogy gyerekek lehessenek és nekünk is szükségünk van rájuk, hogy szülők lehessünk.

De előfordul az is, amikor ezt a szerepet egy kis időre ledobhatjuk magunkról. Ha játszótérre megyünk Emmával, élvezem, hogy végre együtt lehetünk és játszhatunk. Igen, akkor én is játszom. Sokszor szétnézek és látom, hogy anyukák ülnek a padon és nézik, ahogy a gyerek játszik, vagy csak ülnek, beszélgetnek, telefonálnak, úgymond hagyják, hogy a gyerek játsszon. De ez így nem egy közös program, csak lehoztam a gyereket a játszótérre. És én addig mit csinálok? Bevallom, én szeretek részt venni ebben, Emmával együtt hintázunk, együtt homokozunk, együtt focizunk, együtt libikókázunk, és ha a többi játékot felnőtteknek is tervezték volna, akkor együtt csúsznék, másznék, lógnék vele. Annyira jó ez, mert Emma segít újra gyereknek lenni, vagy legalább abban, hogy megtaláljam újra magamban a gyermeket. A különbség köztem és az üldögélő anyukák között az, hogy míg ők egyhangúan üldögélnek, én mosolyogva futok a labda után, vagy keresem a köveket a fűben, amelyet aztán itthon kifestünk. A forró csoki üzenet itt is tökéletesen igaznak bizonyul, hiszen amíg kicsik, addig a kezüket fogva játsszunk velünk, lökjük a hintát, vagy készítjük nekik a homok sütit. Megtanítjuk, hogyan játszanak. És aztán mi történik? Két év után ciki ez? Már nem gyerek a gyerek, már nem lehet vele játszani? Már nem lehet neki semmit tanítani? Kapcsolódjunk be a játékba, ne csak nézzük, ahogy játsszanak, mert akkor nem élünk igazán. Amíg bírjuk és van erőnk, addig igenis kötelességünk ebben részt venni, hogy megismerjük a világukat, amelyben nekünk is részünk volt egykor. Persze eljön az idő, amikor kizárnak majd ebből, de ha a gyerek hív játszani, akkor menjünk, mert ezzel csak meg akarja mutatni, hogyan éljünk. Mert mit ad egy játék? Szabadságot, élményt, örömöt, boldogságot. Mindazt, amire vágyunk. És ha ez csupán egy óra a munka után, vagy szombat délután, akkor is több ez, mint a legtöbb ember egész heti szabadsága, élménye, öröme, boldogsága.

A gyereknevelés elején, de még közben sem tudunk sok mindent, folyamatosan az első két évünkben járunk, hiszen minden az adott időben szakad csak a nyakunkba. Tanulók vagyunk mi magunk is. Éppen ezért, nem kell előre problémázni azon, hogy mi lesz. Majd megtudjuk, ha eljön az ideje. Például én sem tudom milyen kamaszlányt nevelni, mert azt csak akkor fogom megtudni, ha Emma nagyobb lesz. Minden kornak megvan a maga szépsége, ezért az adott pillanatot kell megragadni, mindig annak kell örülni. Köszönöm ezt az üzenetet, mert még egy jó időben elkészített forró csoki is segített a legfontosabbra gondolni és arra, hogy mit tanítunk mi a gyerekeknek és ők nekünk.