Egy napsütötte reggelen nagyi, Emma és én Komáromba indultunk kirándulni. Csomagoltunk elemózsiát és vizet, hogyha megéheznénk és megszomjaznánk, legyen mit enni és inni. Vittünk magunkkal fényképezőgépet is, hogy a szép tájakat, épületeket lefotózzuk és a közös pillanatokat megörökítsük.

Vonattal utaztunk. Emma az ablak mellé ült, hogy mindent jól lásson. Míg a vonat állt a pályaudvaron egy vasutas bácsi ellenőrizte, hogy minden rendben van-e a szerelvénnyel. Emma állva figyelte az eseményeket, ezt észrevette a vasutas bácsi és a poros ablaküvegre rajzolta az ujjával üzenetét: SZIA.

Elindult a vonat és Emma izgatottan várta, hogy mikor érünk az alagúthoz, vagy mikor jön a következő állomás. Néztük a tájat és észrevettük, hogy nemcsak a nap, de a hold is fent van az égen. Emma szerint a hold követett minket. Az egyik állomás Herceghalom volt, amelyet a vonaton is bemondtak. Emma nagyot nevetett rajta. Mondtam is neki, hogy ide kell jönnie, hogyha herceget szeretne fogni magának, mert itt nagyon sok él belőlük. Amikor Emma már nagyon unatkozott, akkor mondókáztunk, dalolásztunk. A Mátyás király levelet ír című mondókát, már az egész vonat kívülről tudta, annyiszor eljátszottuk.

Majdnem másfél órát utaztunk, mire Komáromba értünk. A napocska addigra elbújt a felhők mögé, de szerencsére nem esett az eső. Úgy döntöttünk, hogy először átmegyünk az Erzsébet hídon Szlovákiába és megnézzük Komárno városát. Nagyon szép kis sétálóutcákban jártunk, Emma, mint mindig, most is rengeteget szaladgált. Bementünk az Európa udvarba, ahol csodás épületeket, szobrokat láttunk, megnéztük a Városházát és a Szent András templomot. Aztán visszaindultunk és az úgynevezett senki földjén, a két ország határa között megálltunk a Pokol Hotel előtt. Nagyon vicces volt, hogy az épület tetején egy ördög vasvillával várja a vendégeket. Kíváncsi lennék rá, mi lehet belül. Továbbmentünk és gyönyörű kilátás nyílt a Dunára, illetve az egykor egy, de ma már két szomszédos Komárom városára. A hídon a gyalogos út nagyon keskeny volt és sok biciklista is közlekedett rajta. Amikor hátulról csengettek, mindig elengedtük őket. Emma mérges volt: Ez nem igazság, hogy mindig nekünk kell félreállnunk!

A magyar Komáromban a Monostori erőd volt a célpont. Már így is több kilométert gyalogoltunk, de a java még csak most jött. Végigjártuk az egész erődöt, felmásztunk a bástyákba, bementünk a kazamatákba, megcsodáltuk a dupla várfalakat, láttunk hadifegyvereket, ágyúkat. Az erőd nagyon misztikus volt, Emma néha félt is egy-egy sötétebb teremben. Egyik ilyen alkalommal ott toporzékolt a lábamnál, miközben én próbáltam fotózni és nem értettem mit matat rajtam, aztán egyszer csak megszólalt: Add már ide a kezedet, az Isten áldjon meg!

Az erődrendszer hatalmas területen épült, a lábunk már alig bírta a sétát. Lehet, hogy a fáradtságnak köszönhetően, de a hazafele út nagyon jó hangulatban telt. Az állomás felé vezető út mentén nagyi észrevett egy trombitavirágot. Mondta Emmának, hogy nézze meg milyen szép. Emma erre: De hát ez nem is trombitál! Nagyival úgy nevettünk, hogy még a könnyünk is kicsordult. Utunk közben még egy siklóval is találkoztunk, aki úgy döntött, hogy most jött el az ideje annak, hogy az úton áthaladjon. Szerencséjére nem jött autó. A hely, a Duna közelségének köszönhetően tele volt szúnyoggal és muslincával, akiket Emma viccesen muklinkáknak hív. A hosszúra nyúlt napot az is mutatja, hogy a naplementében még a Duna parton sétáltunk. Annyira elfáradtunk a nap végére, hogy még a vonathoz is alig tudtunk átmászni. Lesújtva vettük tudomásul, hogy az 5. vágányra volt kiírva a vonat, amihez csak átjáró hídon, tehát sok-sok lépcsőn át lehetett eljutni. Nagyi már nem bírta, így Emmával együtt húztuk fel és közben szakadtunk a nevetéstől. Mikor már a vonaton ültünk, kicsit megkönnyebbültünk. Emma el is aludt nagyika karjaiban. Aztán megérkeztünk Pestre, de a gyaloglásnak még mindig nem volt vége. Egy rendezvény miatt nem járt a villamos és le kellett gyalogolnunk a következő megállóig, de nem bántuk, mert így legalább a kivilágított Parlamentet is megnézhettük, amely felett Emma szerint világító madarak repkedtek.

Így ért véget ez a csodás napunk, amely sok-sok nevetéssel telt.