Emma mindennapjai

Emma mindennapjai


Emlék-vár

2015. október 23. - lisett

Bizonyára nem én vagyok az egyetlen, aki azon rágódik, mikor a telefon memóriakártyája megtelik, hogy mit töröljön az emlékei közül. Ha megnyomom azt a bizonyos gombot, a kép örökre eltűnik, mintha ott sem lett volna. Aztán rájövök, hogy ez csak egy memóriakártya és az emlékeim igazából nem ott vannak, hanem bennem élnek. A képekkel együtt azonban érzéseket is elraktározunk, ezért tudunk egy-egy visszaemlékezésen nevetni és sírni. Ez történt most velem is. Miközben törölgettem a képeket, rábukkantam megannyi kincsre. Némelyik mosolyt csalt elő belőlem, de volt, amit bizony megkönnyeztem. A már rég elfeledett fotók, pillanatok, amelyeket nem nézegettem jó ideje, hiszen több ezer kép sorakozott utánuk, újabbnál újabb élmények, amelyek egyre csak építették az emlékek magas várát. Ez a vár olyan, mint Gaudi leghíresebb alkotása, amely talán soha nem készül el. Mindig rakok majd hozzá valamit, mindig újra előveszek egy-két képet leporolni, de a lényeg soha sem fog változni, hogy ez már a múltam. Olyan kövek, amelyeket a szél és az eső csiszolhat ugyan fényesebbre, de el nem tüntethet soha. Nem is szeretném. Kellenek az emlékek, mert mindegyikben benne voltam én is. Viszont valamit nem szabad elfelejteni. Nem vagyok egyenlő azzal, aki például a 2 évvel ezelőtt készült felvételen szerepel. Már nem! Mert az a 2 év, ami eltelt annyi mindent hozzám tett, annyi élménnyel, annyi tapasztalattal gazdagított, amire akkor még nem is gondoltam.

Éppen ezért szeretem a fényképeket és szeretek fotózni is, azaz a pillanatokat megörökíteni. Egy kép sok mindent hordoz magában. Engem sokszor meg is ihlet, mert hiába hiányzik belőle a folyamat, a hang, ami a videó felvételeknél megadatik, mégis eljátszhatok a gondolattal, hogy mi a kép története. Mert minden képnek van egy története. Most ezekből a történetekből szeretnék párat megosztani.

Szív-ember

Természetesen ez a történet sem kezdődhet mással, mint Emmával. Nem tudom miért, de őrzök még a telefonban Emmáról babakori képeket. Talán azért, hogy emlékeztessenek mindig arra, hogy ez a kis ember több szempontból is megváltoztatta az életemet. Anyja lettem egy olyan gyermeknek, aki engem folyamatosan tanít. Sokszor eszembe jut, amikor még fiatal lányként utaztam a 2-es villamoson és hallgattam, ahogy egy cserfes kislány beszél az anyukájával. Többször megmosolyogtam őt és arra gondoltam, hogy bárcsak egyszer nekem is ilyen kislányom lenne. Azt hiszem, hogy ez a vágyam teljesült. És nem is kívánhattam volna jobbat. Úgy érzem, amióta Emma velem van, azóta hallok, látok és élek is igazán. Meghallom a fontos dolgokat, meglátom a szépet, értékelem az egyszerűséget és feltétel nélkül szeretek. Emma egy más világot mutatott meg nekem, mint amit addig ismertem. Mondhatjuk, hogy annak idején ezzel a nagy barna szemű kisbabával együtt én is felfedező útra indultam és talán egyszer olyan szív-emberré tudok válni, mint amilyen ő.

sziv-ember.jpg

Varázshely

A játékok megváltoztatják az otthonunkat. Ha belépünk egy lakásba, mindig a játékok azok, amelyek elárulják, hogy az adott helyen bizony gyermekek is élnek. A gyerekek kincsként tekintenek a játékaikra, és ha kell, fel is hívják erre a figyelmet:

Gigi, nagyiék cicája és Emma gyakran szokott hozzá beszélni. Úgy gondolja, hogy mindent megért, amit mond neki. Gigi pedig végtelen türelemmel hallgatja őt. Egyik alkalommal Emma az élet titkairól mesélt neki.

„Játsszál Gigi, mert az hozza meg az igazi erődet! A játék a kulcs, nem az alvás! A játék az igazi kincs! Hát nem érted, ne aludj nappal! Ha felnőtt leszek, akkor is a játékot fogom szeretni a legjobban.”

Csodálatos élmény kihallgatni egy ilyen „beszélgetést”. Persze mindenki tudja, hogy Gigi nem fog válaszolni és valószínűleg nem is érti, amit Emma magyaráz neki, de gyakran a gyerekek ilyenkor nyílnak meg a legjobban, ilyenkor tudják a legszebb bölcseleteket mondani, mert néha az is elég nekik, ha csak meghallgatják őket.

Egyik nap, amikor elindultunk otthonról Emma így szólt:

- Anya, ugye jól bezártad a Varázshelyet?

- A lakás a Varázshely? – kérdeztem.

- Igen, mert tele van játékkal. Nekünk van a legjobb lakásunk, anya!

varazshely.jpg

Kétségtelen, hogy a memória nagy részét a nyári események pillanatai foglalták el. Az idei nyár sok mindent adott nekünk: tikkasztó meleget, nagy viharokat, kalandot, utazást, hullócsillagokat. Voltak benne nagy pillanatok, üde színfoltok és olyanok is, amelyek örök emlékek maradnak, ezzel újabb köveket építve a vár falaihoz. Egy valami azonban ezen a nyáron sem változott, Emma kifogyhatatlan vicces és bölcs megnyilvánulásai bárhol, bármikor.

Elengedés

A nyár elején édesanyámmal és Emmával együtt részt vettünk az AVON által szervezett Sétálj velem, mert fontos vagy nekem! rendezvényen. A séta több éve már nemes ügyet szolgál, a mellrák megelőzésére, a szűrővizsgálatok fontosságára hívja fel a figyelmet. Csodálatos volt látni, ahogy a magenta színű lufik sokasága végighömpölygött a városon. A nagy hőségben végigsétáltunk a megadott útvonalon vigyázva arra, hogy a kapott lufink megmaradjon. Szép pillanat volt a rengeteg felszálló lufi látványa és maga az elengedés. Emma lufijával azonban akadt egy kis gond, mert a csuklójához kötött csomót a végén már nem tudtuk kibogozni, így nem tudtuk a többiekkel egy időben elengedni. Végül azonban Emma lufija is felszállt, de csak később veszett el a tömegben. Visszagondolva a történtekre, milyen egyszerűnek tűnik így az elengedés. Jó lenne, ha minden, ami teherként nehezedik ránk, egyszerűen lufivá válna és nekünk csak annyi dolgunk lenne, hogy a madzagot, ami hozzáköt, eltépjük. És amikor már messze jár, amikor már csak egy pontnak látszik az égen, nem is tűnik olyan nagy problémának. Csak néha a problémákkal úgy járunk, mint Emma a lufival. Hiába szeretnénk, nem tudunk megszabadulni tőle, mert a madzag nem ereszt. Ilyenkor érdemes a szálat, ami hozzáköt megvizsgálni, mert lehet, hogy tényleg csak egy kis csomót kell kibogozni hozzá, hogy a lufink elszálljon.

avon_setalj_velem.jpg

Utazás

A nyár közepén Gyulára utaztunk. Gyula egy különleges hely számomra. Először akkor jártam ott, amikor Emma még a pocakomban volt és ezért a Várfürdő élményeket kihagytam. Fura volt visszamenni oda úgy, hogy ahová akkor miatta nem mentem, most pont vele pótoltam, hiszen ez a pár nap csak a fürdésről szólt. Gyönyörű élményekkel gazdagodtunk és ismét volt egy felejthetetlen pillanat. A retró vonatos utazásunk során úgy alakult, hogy alig utaztak rajtunk kívül a vonaton. Miénk volt az egész kupé, így nagy mókázás vette kezdetét. Hosszú volt az út és meleg az idő. Huzatot csináltunk, hogy járjon a levegő. Emma gyakran kiment a folyosóra és onnan nézte az elvonuló tájat. Láttunk legelésző teheneket, tanyán kapirgáló tyúkokat, szántó traktorokat és megannyi kukorica- és napraforgó mezőt. Mivel Emma kicsi még, így csak a piszkos ablaküvegen át láthatta ezeket. Mondtam neki, hogy felemelem, hogy megnézze lehúzott ablakon keresztül is a világot.

- Ugye, hogy mennyivel jobb így? – kérdeztem tőle.

- Igen, sokkal igazibb!

Néha mi is egy piszkos ablaküvegen keresztül szemléljük a világot és nem is vesszük észre, hogy a valóság teljesen más, csak fel kellene állnunk, lehúzni az ablakot.

Ó, jaj úgy élvezem én a strandot

A nyár elmaradhatatlan része, amikor strandra megyünk. Emma imádja a vizet és még a vízben is történhetnek néha szokatlan dolgok:

Fürödtünk. Egyszer csak egy ősz, nagy szakállas, nagy pocakos bácsit láttunk úszni. Emma megkérdezte:

- Anya, ez a Mikulás?

- Nem tudom, lehet. Kicsit fürdik ő is, mert biztos melege van.

- Kérdezd meg tőle! És ha azt mondja, hogy „Ho-ho-ho-ho”, akkor ő az!

img_4625.JPG

Versben mondom el

Vannak olyan fotók, amelyek egyszerűen megihletnek. A következő versek így születtek.

 

Dinnye

 

Csíkja van, de nem zebra

Kerek, akár egy labda

Piros a belseje

Eszek is belőle

Fekete a magja

Elültetem a hasamba

Ami pedig belőle megmarad

Ring, mint vízen a csónak

dinnye.jpg

Napszemüveg

 

Napok óta a nap uralja az eget

Ezért felvettem egy szemüveget

Na de nem ám az utcán találtam,

Hanem anya fejéről levadásztam

 

Ő azt mondja, jól áll nekem

Csak kár, hogy nem az én méretem

A világot sem látom nagyobbnak benne

Sőt, mintha inkább összemenne

 

Úgy döntöttem, leveszem

A sajátomat megkeresem

És ha abban is így fest a világ

Akkor a napszemüveg hibás

napszemuveg.jpg

Suttogók

A nyár záróakkordjaként Emmával Ciprusra utaztunk. Az utazás előtti napokban itthon már hűvösebbre fordult az idő, de Cipruson közel 40 fokos hőmérsékleteket jósoltak. Gondoltam feldobom Emmát:

- Emma, holnap utazunk vissza a nyárba! – mondtam neki.

- És akkor le fogok maradni a télről?

Cipruson van egy kis templom a Karpaz-félszigeten, amely zarándokhely. A templom falának repedéseiben zsebkendők vannak tömködve. A zarándokok ugyanis ezekbe a zsebkendőkbe suttogják el vágyaikat. Azt mondják, hogy akinek a vágya valóra válik, az visszatér ide és egy festett ikont ajándékoz a templomnak. Voltak ikonok, tehát voltak vágyak is, amelyek valóra váltak. Mi is suttogtunk Emmával, így nekünk is van egy zsebkendőnk a templom falában és benne a mi kívánságunk, amely várja, hogy valóra váljon.

suttogo.jpg

Úgy gondolom, hogy minden pillanat, minden megtörtént esemény hozzánk tett valamit, a saját fejlődésünket szolgálta, ezért semmiképp nem kell úgy bánni velük, mintha meg sem történtek volna. De szelektálni lehet közülük, mert nem mindegy, hogy egy emlékre jó érzéssel gondolunk vissza, vagy sebeket felszakítva zokogunk rajta. A fényképek közül is csak azokat tartjuk meg, amelyek jól sikerültek, a homályos és szétcsúszott fotókat töröljük, akkor miért ne tehetnénk ezt a saját emlékeinkkel is? De nem lehet csak az emlékekből élni, hiszen ha így tennénk, akkor rabokká válnánk, a múlt rabjává. Nem szabad odaláncolni magunkat valamihez, ami nem a folyamatban van, nem előttünk, vagy mellettünk halad, hanem a hátunk mögött kullog. Hiszen a múlt már lezárult, megállt egy ponton. Ha nem engedjük el, akkor azon kapjuk magunkat, hogy folyton az emlékeinkről mesélünk, pedig ráérnénk erre akkor, ha már életünk végén járunk. De ahhoz, hogy ez így legyen, gyűjtenünk kell az élményeket. Bátornak, vakmerőnek kell lenni, mindig hinni abban, hogy jó úton járunk, bárhová megyünk is, és ha nem olyan jó az a cipő, amiben járunk, egyszerűen ki kell lépni belőle és továbbhaladni. Az út végén pedig megszületik majd a fő művünk, az Életünk! Ez a mű egy olyan könyv lesz, amelyet mi írtunk magunknak, csodálatos képekkel, azaz pillanatokkal illusztrálva, Emlék-várat építve belőle.

süti beállítások módosítása