Amikor Emma szobájában átlépem a küszöböt, egy Játékbirodalomba csöppenek, ahol annyi játék van, amennyi nekem és a tesómnak együttvéve sem volt. A szoba sok kincset rejt és sok kacatot is. Némelyik játék csak porosodik a polcon, amikor megvettük, még egyszer-kétszer játszott velük Emma, aztán többé nem nyúlt hozzájuk. Viszont vannak olyan játékok is, amelyekkel baba kora óta játszik, tehát azt mondhatjuk, kihasználtuk őket. A legtöbb gyerekszoba játékszobává alakul, ahol játékok tömkelege várja a gyermekeket. De tényleg szükség van ennyi játékra? Kezdem azt érezni, hogy nem. Néha körülnézek és nyomaszt, amit látok. Belegondolok, hogyha gyerek lennék, nem tudnék választani. Sokszor Emma sem tud. Gyakran leülünk a szoba közepére és hiába kapja meg a lehetőséget, vagy mindig ugyanazt választja, vagy kiválaszt egy játékot, de két percnél tovább nem játszik vele, mert a bőség zavarában a többivel is szeretne, vagy áll a polc előtt és nem tud dönteni. Én viszont döntöttem, elég a felesleges játékokból! Szelektáltam, kidobáltam és újraterveztem, mert szeretném, ha a játékból az élmény maradna meg neki, ha a figyelme nem szakadna szét és a kevesebb játék által elmélyültebben, nyugodtabban tudna játszani.

Kim John Payne Egyszerűbb gyermekkor c. könyvében olvastam, hogy a mai világ a négy túlzás tartóoszlopára épül: túl sok holmi, túl sok választási lehetőség, túl sok információ, túl nagy sebesség. De honnan is jön ez a túl sok holmi? Bárhová megyünk, játékokkal találkozunk. Miért vannak még játékboltok, amikor úton útfélen, bárhol beszerezhetünk játékot? Kapható játék a postán, a virágboltban, a zöldségesnél, az újságosnál, de még a cukrászdában is. Ezek az üzletek miért nem maradnak meg annak, amire hivatottak? Az embert szinte kényszerítik arra – amikor már úgy érzi, minden szükséges dolgot megvásárolt – vegyen még egy kis apróságot a gyereknek. A bevásárlóközpontok, szupermarketek, és egyes élelmiszermárkák is játékokkal csábítják a gyerekeket, illetve a szülőket ezzel késztetik vásárlásra. Matrica, kártya, plüss gyűjtőakciók, játékos joghurt palackok, lassan nem tudunk olyan dolgot vásárolni, ami ne erről szólna. Természetesen a gyereknek minden kell és mindenről tudomása is van. Több mint fél éve tudatosan nem nézek tévét, ha be is van kapcsolva, akkor mese megy, de még így is eljut minden információ hozzánk. Az óriásplakátokon, a járműreklámokon, a postaládába bedobott újságokon keresztül Emma is tájékozódik a szuper akciókról. És akkor még nem beszéltünk a szájhagyományról. Ami az oviba bekerül, az biztos, hogy kikerül onnan. Ez az információdömping. Fel lehet dolgozni mindezt? Igen fel, de nem mindegy, hogy mennyi idő áll a rendelkezésünkre. A játékokat úgy cserélik a polcokon, mint az emberek az alsóneműjüket. A gyermek agya pedig olyan, mint a szivacs, mindent nagyon gyorsan beszív, azonban hagyni kellene egy kis időt arra, hogy feldolgozza a látottakat, különben túlcsordul. Ezért van az, hogyha Emma is megkap egy játékot, amire nagyon vágyott, kb. 1 hét múlva már nem is érdekli. A Lego katalógust végiglapozva egyszer ezt kérdezte Emma:

- Lego Chimát mikor veszel nekem?

- Mi történt?  Eddig nem izgatott a Lego Chima.

- Most már izgat! – hangzott a válasz.

A lényeg, hogy amit az újságban lát, legyen az övé. Hiába van odaírva, hogy hány éves kortól ajánlott, ha egyszer látja, nincs menekvés, az agya tárolja az információt és akárhányszor végiglapozza a katalógust, meg fogja kérdezni ezt. Hogyan lehet ennek határt szabni? Csak egy módon, nemet kell mondani a felesleges játékokra! Ne a játék vezesse a gyereket, hanem hagyjuk, hogy ő fedezze fel a játék örömét és találja meg a játékban önmagát. De ha mindent előre gyártott játékokkal akarunk kifejleszteni, akkor hová lesz a képzelet, ami a játékot működteti? Amikor a fűben talált piciny kő, ha csak egy kis időre is arannyá válik, vagy a kifogyott parfümös üveg Bűbájkirálynő szelencéjévé. A mai játékok a képzelet szabad repülésétől akarják megfosztani a gyereket. Azt sugallják, hogy játszva tanítanak, miközben helyettük gondolkodnak. Beszélő babák, amelyek érintésre, hangokra reagálnak, mégis mit tanítanak a gyereknek? Hogy fontos vagy nekem és szeretlek, vagy inkább azt, hogy éhes vagyok, szomjas vagyok, takarj be, tehát valaki mindig elégítse ki a szükségleteimet.

Emma már jól tudja, hogy én jobban szeretem a játéknak azt a formáját, amikor beleéljük magunkat egy-egy történetbe, a másik bőrébe bújva eljátszunk valamit. Persze néha kellenek hozzá eszközök, egy kis kreativitást is igényel a dolog, de sokkal kifizetődőbb, mint folyamatosan tömni a gyereket a kacatokkal, aminek igazából nem is örül. Emlékszem arra, hogy mekkora örömöt okozott nekem is gyerekként, amikor a nagymamánál játszottunk a bátyámmal. Ott, ahol semmiféle játék nem volt, mégis a képzelet által találtunk magunknak, hangokat utánoztuk különféle értéktárgyakkal, bunkert varázsoltunk két fotelből és csak a magunk örömére szórakoztunk.

Amikor Emma kisbaba volt természetesen a csörgő, zörgő játékokat használta, amelyek most egy szatyorban vannak összegyűjtve. Érdekes, hogy mindez elfér egy szatyorban, viszont, ami az 1-5 éves kora közötti játékokat illeti, azt hiszem a fél szobáját kitenné. A kézzel fogható és fejlesztő játékok mellett azonban én fontosnak tartottam, hogy Emma a dalok és mondókák által is fejlődjön. Másfél éves korára úgy éreztem, hogy nem vagyok elég társaság neki, ezért eljártunk a helyi Kerekítő közösségbe. Már előtte is daloltunk és mondókáztunk itthon, de igazából ekkor ismerkedtünk meg az úgynevezett ölbeli játékokkal. Rengeteg mondókát, höcögtetőt tanultunk, a Kerekítő könyvek pedig a kedvenceinkké váltak, rongyosra használtuk őket. Emma mai napig imádja. Ha hosszabb útra megyünk, például vonaton utazunk, akkor biztos, hogy útközben az idő egy részét ezzel ütjük el. Az óvoda mindehhez szerencsére még hozzátesz, itt is sok dalt, mondókát tanul. Éppen ezért, ha el is utazunk, soha nem viszünk túl sok játékot magunkkal, inkább könyvet, színezőt. A mondókát pedig mindig elő tudjuk kapni, nem kell hozzá semmi, csak az emlékeink és a szánk, mégis mennyi mulatságos percet szereznek nekünk. Az utazásban is az a legszebb, hogy új dolgokat fedezzünk fel. A játéknak is ez lenne a lényege, új dolgokat tanulni általa, és hogy örömet szerezzen a kis tulajdonosának. De ahogy utazásra sem minden nap vállalkozunk, így játékból sem kell minden napra egy, mert akkor pont az rövidül le, ami életre hívta ezeket. Az öröm lassan csak addig tart, amíg meg nem kapja a gyerek a vágyott játékot.

Szeretem a szerepjátékokat, amikor valakinek a bőrébe bújunk, vagy amikor a kis állatokkal, babákkal eljátszunk egy-egy történetet. Nagy sláger nálunk most a póni. Annyiféle és fajta pónink van, mint a csokoládé, amit Gombóc Artúr felsorol a Pom-Pom mesében. Mindezek ellenére jó kis történetek szoktak kerekedni, mert egy-egy ilyen szituáció rávilágít dolgokra, amelyet a gyerek gondol, vagy érez. Egyik ilyen pónis játék alkalmával Emma játszotta a lányt, én pedig a fiút. Természetesen szerelem volt első látásra a két póni között, aztán egyszer csak azt mondta Emma: Lehetek a feleséged? Ebben csak az zavar, hogy miért a lány kérdezi meg? Nem hagyta, hogy én kezdeményezzek, de nem is mondta, amit ilyen esetekben szokott suttogni, hogy „Anya kérdezd meg, hogy…” Azt még nem tudhatja, hogy a valóságban talán így van, de a mesékben azért még az eredeti felállás szerint történnek a dolgok. Ez is a megváltozott a világot tükrözi és ezt már játék közben is nagyon jól le lehet szűrni.

A másik dolog, amit szintén szűrni lehet ezekben a játékokban, hogy milyen a gyerek logikája. Újfent a pónikkal játszottunk, de most elrablós-megmentős játékot. A zöld színű pónit jelölte ki gonosznak, azt a pónit, amelyiknek citrom jel van a fenekén. Ezek a jelek, egyfajta képességet tükröznek, amit a pónik birtokolnak. Emma állt a rossz oldalon, ő volt a zölddel. Megtörtént a hercegnő kiszabadítása, de a gonosz nem adta fel a harcot. És akkor most minden pónira savanyúságot varázsolok! – mondta. És hogyan jön össze ez? Citrom=savanyúság.

A társasjátékokhoz még nem elég érett, de lassan belejön. Sajnos nem tud veszíteni, de emlékszem, hogy annak idején én sem tudtam. Viszont nem hagyjuk, hogy mindig nyerjen, mert akkor nem tanulja meg soha, hogy egyszer fent, egyszer lent. Ha már látja, hogy vesztésre áll, vagy lesöpri a játékot az asztalról, vagy kiborul és otthagyja. Egyik ilyen kudarc után sírva rohant ki a szobájából és ezt kiabálta: Nekem nem kell olyan apa, aki mindig nyer! A mindig persze csak túlzás. Akkor is ezt mondja, hogyha négy játékból háromszor ő nyert, mert a vesztés valahogy felnagyolódik, a mérleget mindig lehúzza. Ugyanez a helyzet, ha memória kártyázunk, vagy Fekete Pétert játszunk. Vissza szoktam vágni neki, amikor ő nyer, hogy na most akkor mit szólnál, ha én is sírnék és hisztiznék. Ezen mindig csak nevet. De ha nyer, akkor a gonosz kis manó néha ott ül a vállán. Egyik kártyajátékunk alkalmával Emma nyert. Megjegyeztem, hogy ezt bebuktam. Erre ő: Igen, nagyon is!

A játékban az a jó, hogy bármilyen körülmények között örömet tud szerezni. Nálunk a fürdés is a játékidőről szól. Itt is leginkább a szituációs játékok kerülnek előtérbe. Emma a fürdőjátékokkal nagyon jól eljátszadozik és imádom, amikor rögtönöz. Ő találja ki a sztorit és szinte sohasem történik kétszer ugyanaz. Egyik ilyen alkalommal éppen játszott két állattal, és a fürdővízben hajszál tekeredett az ujjára, de nem esett kétségbe, az éppen aktuális történetbe belefűzte ezt is: Jaj, segítség, vízipókhálóba kerültem! Ebből a történetből is látszik, ha benne van a gyerek egy képzeletbeli birodalomban, akkor egy ilyen apróság nem zökkentheti ki onnan, az is átalakul a birodalom részévé.

Szeretünk olyan dolgokat is eljátszani, ami a hétköznapok eseményéhez kapcsolódik, például egy bevásárlást. A kis talicskáját bevásárlókocsinak használjuk és telepakoljuk mindenféle dologgal, amit a gyerekkonyhában, vagy a rendes konyhában találunk, aztán fizetünk a pénztárnál és hazavisszük a családnak, amit vásároltunk. Máskor eljátsszuk, hogy oviban vagyunk. Egyszer én vagyok Emma, aztán pedig cserélünk. Ilyenkor próbálom őt utánozni, hogy szerintem milyen Emma, amikor reggel felkel, az oviba megy, búcsúzik, stb. Sokszor nevet rajta, mert felismeri benne önmagát. Ő, mint anyuka, pedig engem utánoz és milyen jó visszajelzés ez nekem, mert láthatom a jó és rossz tulajdonságaimat például egy reggeli kapkodás során. Amikor ezt játsszuk mindig úgy hív, hogy kisgyerekem, pedig én ezt sosem mondom neki. Amikor pedig saját magát játssza, sokszor akkor derül fény egy-egy dologra azzal kapcsolatban, hogy mi történik az oviban. Nem mindent mesél el, ezért ez a fajta játék számomra egy visszapillantó tükör, amit nem láthattam, de mégis láthatóvá válik, ha eljátsszuk.

Rengeteg mindenki bőrébe bújtam már, voltam kalóz, sárkány, királylányt szabadító vitéz rózsaszín lovon, vőlegény, Munculus és egyéb lény is, de van, amikor csak egy vendég vagyok a fodrásznál. Annyi mindent ki lehetne még találni, tényleg csak a képzelőerőnk szabhat határt. És ha képzeletről van szó, akkor nyugodtan a gyerekre bízhatjuk a dolgot, mert abban nagyon jók. Sokkal többre értékelem ezeket a játékokat, mint a több ezer forintos babákat és zenélő kütyüket, amelyekhez néha irtó idegesítő hangot gyártanak – talán nem véletlenül. Van ezekből is jó pár itthon, de érdekes módon, pont ezekkel nem játszik Emma. De az sem elhanyagolható, hogy amikor leülök vele játszatni, akkor én is egy kicsit újra gyerek leszek. Elfelejtem a napi gondokat, a befizetendő számlákat és elképzelem, hogy kalózkapitány vagyok, aki úgy elásta a kincsét, hogy térkép kell hozzá, hogy megtalálják. Emma arcán pedig látom az örömöt, hiszen anya is vele együtt lépked a képzeletbeli birodalomban. Nekem csak az a dolgom, hogy fogjam a kezét, és ha válaszúthoz ér, mint Dorothy Óz birodalmában, akkor segítsek neki, leszek a Madárijesztő, a Bádogember és az Oroszlán egy személyben. Einstein szerint, a logikával eljuthatsz A-ból B-be, a képzeleted viszont elrepít, ahová csak akarod. Szeretném, ha minél tovább tartana ez a repülés.

           Forrás: internet