A szombati bevásárlás után a bolt előtt álldogált egy hajléktalan férfi. Először elmentem mellette, mert mindkét kezem tele volt, és még Emma kezét is fognom kellett valahogy, de mégis visszafordultam és a zsebemben lévő aprót odaadtam neki. Nagyon hálás volt érte. Emma pedig nagyon kíváncsi volt arra, hogy mi is történt:

- Anya, miért adtál a bácsinak pénzt?
- Mert nincs neki. A bácsi hajléktalan, nem tud hol aludni, mit enni és inni.
- Szegény. Anya én nem szeretnék szegény lenni, mert akkor szomjan halnék!
- Fáznál is és éhes is lennél.
- De akkor most, hogy adtunk a bácsinak pénzt, tud enni kolbászt!
- Hát azt nem hiszem.
- Miért? Nincs neki kése, hogy lebontsa a héját?
- Nem azért, Emma. Amit adtunk, nem elég kolbászra.
- Vajon mire költené el a pénzt?
- Szerinted mire?
- Egy pénzt adtál neki, vagy hányat?
- Kettő pénzt.
- Akkor szerintem kenyérre és vesz egy nagy vizet is, mert szomjas. Miért nem három, vagy négy pénzt adtál neki?
- Mert már nem volt több apróm.
- Akkor mi is szegények vagyunk.

Van, amikor olyan dologgal találkoznak a gyerekek, amitől még mi, felnőttek is sokszor elfordítjuk a fejünket. Pedig ez is a világunk része, amit meg kell nekik is tapasztalniuk. Tehetünk úgy, hogy nem veszünk róla tudomást és hihetjük, hogy így talán a gyerekek sem látják a világ nem éppen napos oldalát. De akkor is ott van. A gyerekek pedig addig nem tudják, hogy a koldusok koldulnak, amíg nem látják, hogy pénzt adunk nekik. Addig ugyanolyan emberek lesznek a szemükben, mint mi magunk. Valóban embernek ugyanolyanok, csak a körülményeikben mások. És ezt nem szabadna elfelejtenünk nekünk sem.

 „Nyilván te is úgy gondolod, ha a társadalomra gondolsz, amelyben élsz, hogy méltatlan körülmények közé keveredtél. Ez azonban az igazságnak csak a fele. A másik az, hogy te is éppúgy alakítod a világot és a közösséget, amelybe születtél, mint az téged. Ezer módon vagy nemcsak áldozata, de tettese is a világnak.” /Müller Péter/