Bevallom, nehezen kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe, mert egy olyan kapcsolatról kell írnom, amit igazából nem tudok még átélni. Ismerem az anyukám és a lányom, ők ketten a legfontosabb hölgyek az életemben, a kettőjük kapcsolatát pedig élvezettel szemlélem. Látom azt, ahogy beszélgetnek egymással, vagy Emma incselkedik néha a nagymamával, és azt is, ahogy nagyi sokszor nem enged a 25-ből. Ez a kapcsolat más minőségű, mint a szülő gyerek kapcsolat, mert a nagyszülő látja az unokájában kicsit saját magát és gyermekét is. Gyakran elhangzik a „Tudod, amikor anya ennyi idős volt... kezdetű mondat és nem ritka a hasonlítgatás, a tapasztaltak megosztása. A nagyi, ahogy Emma nevezi a nagymamáját, nekem az édesanyám, akit nagyon szeretek, és akitől nagyon sok mindent tanultam. Hálás vagyok azért, hogy így hárman együtt lehetünk, és hogy nagyi is részese lehet Emma cseperedésének. Remélem, hogy ez még sokáig így is marad. Nagyinak nagyon sok mindent köszönhetünk, sokat segít a mindennapokban. Ha kettejüket nézem, akkor a fák jutnak az eszembe. A nagy lombos, öreg tölgy, sok évgyűrűvel a törzsén és a kis cserje, akit még egy fuvallat is meghajlásra kényszerít. Közel állnak egymáshoz, mert mindkettő lába ugyanazon földben gyökerezik. A nagy árnyékot ad a kicsinek, óvja, védi, a kicsi pedig azzal hálálja meg ezt, hogy szépen cseperedik mellette.

Emma egyke unoka, így élvezi a középpontban lét minden előnyét és hátrányát is. A nagyszülők legfontosabb feladata az életre nevelés. Ők már a tapasztalataikat is beleteszik abba, ahogy az unokát terelik, míg a szülő előtt még csak ott áll a kitapasztalás útja. Betegségem idején Emma nem nagyon tudta megérteni, hogy anya miért fekszik egész nap és ekkor nagyi mondta neki, hogy besegíthetne nekem egy kicsit. Elmesélte Emmának, hogy amikor a bátyám és én kicsik voltunk és a nagyi beteg, akkor mi segítettünk neki sok mindenben, például együtt mosogattunk. Emma azonban hisztizve rohant ki a szobából a történet hallatán. Nagyi utána ment, hogy megtudja mi történt, erre sírva mondta Emma: „De hát nekem nincs testvérem!” Szívszaggató volt ezt hallani, hiszen nem a segítségadást szűrte le ebből, hanem azt, hogy a nagyinak ketten is segítettek. Ő szívesen megtenné, amit a nagyi mond, de nem tudja kivitelezni, hiszen ő egyedül van.

Vannak dolgok, amit Emma nagyival közösen csinál. Emma néhány hangot rosszul ejt, ezért logopédiai foglalkozásra jár. Ez a szituáció akkor játszódott le, amikor a foglalkozások még nem kezdődtek el, csak beszélgettünk Emmával arról, hogy mire lesz jó ez az egész. Az esti lefekvés előtt Emma nagyival imádkozott. Elmondták a szokásos esti imát, ez az ő közös rituáléjuk és utána megkérdezte Emma lehet-e kérni az Istentől más dolgokat is. A nagyi igent mondott. Ekkor még nem tudtuk mi lehet az a más… Emma összekulcsolta a kezét és ezt mondta: „Akkor azt szeretném kérni, hogy ki tudjam szépen ejteni a szavakat.” A nagyival egymásra néztünk és elmosolyodtunk, mindkettőnk szemébe könnyeket csalt, annyira aranyos volt. Ezek szerint számára is fontos ez és azt is tudja, hogy ez valami más. Nem játékot kér, vagy egy mesét, hanem azt, hogy megértsük még jobban.

Akadnak olyan helyzetek, amikor a nagyszülők szorulnak támogatásra, és ha bármivel is viszonozhatom azt a sok jót, amit kaptam a szüleimtől, akkor megteszem. Egyik alkalommal Emma jelenlétében szerettem volna adni egy kis pénzt nagyinak. Kivettem a pénztárcámból egy összeget és kértem nagyit, hogy tegye el, de ő nemet mondott. Emma közbeszólt: „Nagyi, amit adnak, azt el kell fogadni!” Egyszerre sóhajtottunk nagyival. Nem tudom, honnan veszi ezeket a megnyilvánulásokat, mert nem emlékszem arra, hogy ilyet tanítottam volna neki. De Emma pontosan tudta, hogy mit kell mondania, így végül a támogatás célba ért.

A nagymamák második szülőkorukat élik, és talán azt gondolják, hogy amit a gyereküknél elrontottak, azt az unokán kijavítják, ezért sokszor esnek abba a hibába, hogy túl sokat magyaráznak. Egyszer, amikor Emma valami butaságot csinált és nagyi rászólt, Emma mérgesen odavágta neki: „Nem szeretem a szabályaidat! Mindig megmondod, hogy ezt csináljam, meg azt csináljam. Te ne taníts, majd anya tanít!” Nagyinak persze nem esett jól mindez, de ki is kell állni mellette, hiszen ha olyan rosszul csinált volna valamit, akkor most nem lennék itt és nem nevelhetném én sem a gyerekemet. Elmondtam Emmának, hogy a nagyi is csak tanítja, csak neki mások a módszerei. Azóta többször előfordult már, hogy amikor nagyi magyarázott neki, akkor Emma odajött hozzám és megkérdezte: „Most a nagyi tanít engem?” Felismeri a gyerek, hogy nevelni próbálják, de ha az eltér a megszokottól, megkérdőjelezi. Nyilván én is próbálom átadni azt, amit kaptam, de javítani is azon, amivel nem értek egyet, ebből pedig lehet nézeteltérés szülő és nagyszülő között. Nem sok vitánk van ezzel kapcsolatban, de ha előfordul, nem a gyerek előtt meccseljük le, hanem egymás között megbeszéljük. Ha látja a gyerek a két nézőpontot, akkor összezavarodik és jönnek az „Igaz, anya?” kérdések. Ez olyan, mint amikor apa és anya nem ért egyet valamiben, és ha a gyerek előtt kezdjük védeni az igazunkat, akkor ott valakinek csorbul majd a tekintélye.

Emma sokszor beszél telefonon is nagyival, elmeséli neki a fontosabb dolgokat, de a telefonra úgy tekint, mintha egy mindent látó kamera lenne.

-          Nagyi, látod az új nadrágomat, amit tegnap kaptam?

-          Sajnos nem látom, telefonon keresztül – hallani ki a választ.

-          Akkor vedd fel a szemüvegedet! Most már látod?

Imádom azt, amikor nagyi játszik Emmával és egy-két beszélgetést sikerül elcsípnem közöttük.

-          Nagyi, te öreg vagy?

-          Hát igen, de inkább mondjuk úgy, hogy idős.

-          És te is voltál gyerek?

-          Igen, voltam.

-          És anya is lesz majd öreg?

-          Igen, lesz. És a nagyi is volt olyan, mint most anya. És anya is lesz olyan, mint a nagyi.

-          Tényleg?

-          Mindenki először gyereknek születik, aztán felnőtt lesz és megöregszik.

-          Én is leszek öreg?

-          Igen.

-          Á, szóval ez így megy!

A bejegyzés elején utaltam a fákra. Nem is meglepő, hogy a tél derekán pont erről beszélgettek ők ketten.

- Nagyi, látod milyen kopaszak a fák?

- Igen, lehullott már a levelük.

- Nem, szerintem levágták a hajukat.

Sokszor, ha ketten együtt vannak, utána mesélnek, hogy milyen volt a közös nap, vagy program és megosztják a tapasztaltakat. Örömmel hallgatom ezeket a történeteket. Egyik este a liftes sztorijukat mesélték el. Beszálltak egy bácsival a liftbe. Emma egyből megnyomta a 7-es gombot és megkérdezte a bácsitól, hogy ő hová megy. A bácsi megnézte, hogy Emma mit nyomott meg és azt mondta:

- Akkor egy helyre megyünk.

Erre Emma meg akarta nyomni az 1-est.

- Emmácska, nem kell megnyomni azt! - szólt rá nagyi.

- De hát azt mondta, hogy egy helyre megyünk!

- De az azt jelenti, hogy ugyanoda, ahová mi is.

Amikor kerestem a képeket a bejegyzéshez, örült a lelkem. Annyi hangos képet találtam, amelyek örök emlékek és újra lejátszódtak a szemem előtt. Látszik, hogy mennyire boldogok, ha egymással lehetnek. A nagyi mosolya miközben az unokájával lehet számomra olyan, mintha átölelném a gyermekem. Emma mellett anyukám újra gyerek lesz, és ez megfiatalítja őt. Emma pedig kapott még egy személyt, aki terelheti őt a rögös úton, hiszen ki lenne erre alkalmasabb személy, mint az, aki nekem is megmutatta az utat. Néha veszekednek, amely a legjobb barátok között is előfordul, de gyorsan ki is békülnek, mert még meg kell tanulniuk egymás korlátait. A gyerekek felnéznek arra, akitől tanulhatnak. Megkérdeztem Emmát, hogy miért szereti a nagyit. Azt válaszolta, hogy azért, mert tanítja őt. A nagymama-unoka kapcsolat egy magasabb fokozat. Olvastam valahol, hogy „az unoka Isten ajándéka jutalmul, mert jó szülő voltál”. Örülök neki, hogy anyukámat Emmával jutalmazták meg és remélem, hogy egyszer én is kapok majd ilyen ajándékot az élettől.