Ez még egy tavalyi történet, amelyet a naplómból halásztam elő, de annyira a mindennapokat tükrözi, hogy gondoltam ide is leírom. Nagyon tanulságos, azóta is sokszor eszembe jut.
Vittem Emmát az óvodába és amikor öltözködtünk jött egy csoporttársa az anyukájával. Az anyuka nagyon ideges volt. Két perc alatt megunta, hogy a kisfiú nem öltözködik és mondta a gyereknek, hogy jó, elég volt ebből, ő elmegy. Még a csoportba is beszólt az óvó néninek, hogy a kisfia öltözik, de neki nincs ideje megvárni, köszönt és elviharzott. A kisfiú sírva rohant utána, hogy ne menjen el. A folyosón fél úton elkapta az anyukáját és húzta vissza. Az anyja megállt, visszafordult és azt mondta a gyereknek – még mindig idegesen – hogy kap egy utolsó esélyt, vagy öltözik, vagy itt hagyja.
Emmával végignéztük az egész jelenetet, nem volt nehéz nem odafigyelni, mert jó hangos volt. Mi is pont öltöztünk, Emma ült a kis szekrényen, én guggoltam előtte. Emma kétségbeesetten nézett rám és a szemembe mondta: Anya, ugye te soha nem fogsz így csinálni? Majdnem elsírtam magam. Megállapította az akkor 4 éves gyerek, hogy az, amit az anyuka csinált, az rossz dolog és hogy milyen rossz lenne neki is, ha az ő anyukája is ezt csinálná. Elszégyelltem magam az anyuka helyett is. Megöleltem Emmát és azt mondtam neki. Tudod, hogy én nem csináltam még ilyet és nem is fogok. Ő is megölelt.
Persze az anyuka utána nyugtathatta a gyereket. Amikor már jöttem el, a kisfiú még mindig az anyukája vállán zokogott. Sokkal több kárt okozott így, mintha szimplán megvárta volna, míg felöltözik, vagy esetleg segített volna neki öltözködni, ha már annyira sietett. Utólag persze lehet okoskodni, hogy én ebben a helyzet így csináltam volna, vagy úgy, de az biztos, hogy Emmától soha nem búcsúzom el az óvodában, hogy na menj már be és viszlát. Szükségem van nekem is arra a kis ölelésre és puszira, nemcsak neki, ez a búcsúzáshoz hozzátartozik, hisz ez jelenti számára azt, hogy nem örökre megyek el és majd nemsokára viszontlátjuk egymást.
Emlékszem arra, hogy a bölcsődében ez a felirat volt a csoportunk ajtaján:
Reggeli búcsú
Mikor Tőled elbúcsúztam,
Még egy kicsit hozzád bújtam,
Puszit adtam és azt kértem:
Délután majd siess értem!
Megmaradt bennem, hiszen oly sokszor elolvastam a beszoktatás ideje alatt. Sokat sírtunk együtt és külön is a búcsúzásoknál. Emma még ma is nehezen enged el, ezért nekünk több időt kell szánnunk erre, mint másoknak. Nem tudom, hogy az anyuka ezek után hogyan búcsúzott el a gyerektől, de úgy gondolom, még ha sietünk is – ami azt jelenti, hogy mi rontottunk el valamit, például nem jól osztottuk be az időnket – akkor se a gyerek igya meg ennek a levét. Nem beszélve arról, hogy egy-egy ilyen jelenet a többi gyerekre is hatással van. Bevallom, én is tanultam belőle és azt hiszem, soha nem fogom elfelejteni, ahogy akkor Emma rám nézett.
