Eddig nem gondoltam bele, hogyan is fog érinteni majd, ha Emma megkérdezi egyszer, hogy a csodák, amelyekben hisz, valóban léteznek-e?

De amikor egyik nap elérkezett ez a pillanat, akkor hirtelen belém hasítotott valami. Rájöttem, hogy itt most nagy dolog történt. Egy fontos mérföldkőhöz érkeztünk. Emma gyermeki lelkének egy része hamarosan be fog zárulni:

- Anya, a táborban az egyik lány azt mondta, hogy a Fogtündér az anyukánk. Anya, igaz ez? - kérdezte Emma.

Ó, ne! Lebuktam! - gondoltam. De azért még próbáltam menteni a menthetőt.
- Hát nézz már rám Emma! Úgy nézek én ki, mint egy Fogtündér? - kérdeztem.
- Nem látlak este, úgyhogy biztos átváltoztatod magad valami porral. Na mutatsd a porod? Hol vannak a szárnyaid? Ne titkolózz! - faggatott.

Sajnos itt már hiába próbáltam, nem tudtam visszafojtani a nevetést...

- Látom, hogy nevetsz anya, úgyhogy kiderítem ezt az esetet! Bebizonyítom, hogy te vagy a Fogtündér! Kihúzom az egyik fogamat, és a párnám alá teszem és egész éjjel fennmaradok!

És azt hiszem, ezzel lassan egy korszak lezárul, ami tudom, hogy be kell következzen, de mégis, a szívem mélyén nagyon sajnálom. Bevallom, hogy élveztem minden pillanatát annak, amikor belebújhattam ezeknek a csodás lényeknek a bőrébe, hogy ezzel is örömet szerezzek Emmának. Megtisztelő feladat volt. Sokakkal ellentétben sohasem éreztem azt, hogy ezzel becsapnám a gyermekem, inkább egy kis csodát csempésztem a mindennapokba. Hagytam, hogy Emma képzelőereje szárnyaljon, amely számomra mindenképpen fejlődésének egyik fontos része.

Talán már ma, vagy holnap megkérdőjelezi majd a Mikulást és a többi ajándékozót is, és világossá vált számomra, hogy valóban lovaskocsin jár az idő. Néha úgy érzem, négy ló is húzza egyszerre. De az is elgondolkodtat, hogy milyen kevés idő jut a csodákra? És most, az a táborozó kislány valamit elindított Emmában. Már nem úgy fog hinni bennük, ahogy rég, már nem azt fogja várni, hogy ott legyen az ajándék, hanem azt, hogyan lesheti ki az ajándék odatételét, miközben ráeszmél az igazságra magától.

Azonban Emma reakciója sok mindent elárul. Látszik, hogy a fantáziája igen széles spektrumon mozog, ami bevallom őszintén, megnyugtat. Mert nem azt mondta nekem, hogyha tényleg te vagy az, akkor csalsz, hanem ha te vagy, akkor bizonyíték kell rá, hogy ez igaz. És reménykedhetek abban, hogy nem fog minden megváltozni azzal, ha lebukom.

Kicsit később Emma azt mondta nekem:
- De anya, ugye helyettesíted a Fogtündért, ha beteg lenne és nem jönne?

És ekkor rájöttem, ha Fogtündérként már nem is, anyaként még sokszor meglephetem őt. A felhatalmazást úgy érzem, megkaptam. Mert szeretne még hinni a csodákban és mindegy, hogy ki hozza el ezt számára, csak történjen meg. Ez a mondat számomra azt is jelenti, hogy egyáltalán nem fog neheztelni rám, ha kiderül, hogy a táborból a kislány igazat mondott. Nem fogja az orrom alá dörgölni, hogy néhány ünnepet és közös élményt varázslatossá tettem számára.

Remélem Emma a legszebb emlékei között őrzi majd ezeket a pillanatokat, amikor a csodát várta és az megtörtént. Nekem mindenképp azok maradnak, mert a csillogó szemei és az öröme meggyőztek arról, hogy csodaváró gyereknek lenni jó.

A fotó Emma alkotása