Ez az eset a napokban történt meg velünk. Azért gondoltam, hogy kiírom magamból, hogy ismét tanulsággal szolgáljon legfőképp azoknak, akik hiszik, hogy a szülői minta gyermekünk fejlődésének egyik záloga.

Iskolaválasztás előtt állunk, így eljárunk ún. iskolahívogató programokra, ahol a gyerekek barátkozhatnak az iskolai közeggel, tanítókkal és különböző foglalkozásokon vehetnek részt, amelyek elősegítik a könnyedebb beilleszkedést. Egyik ilyen alkalommal jó sokan gyűltünk össze. Amíg sorba álltam a jelenlét ív kitöltéséért, addig Emmát megkértem maradjon ülve a széken, amely egy volt a terem közepén körberakott több tucat szék közül. Sorra érkeztek az érdeklődők, mire végeztem a "papírmunkával", annyian lettünk a teremben, hogy csak a gyerekeknek maradt ülőhely. Mondtam Emmának, hogy én nem tudok leülni, de nyugodjon meg, a széke mögé fogok beállni. Így átbotorkáltam a kis székek között és megálltam Emma mögött. Megsimogattam a hátát és megfogtuk egymás kezét. Egyszer csak egy anyuka mocorogni kezdett mellettem és a hátam mögött elhaladva, ezt mondta: "Ezt nem hiszem el! Beáll ide elém, a paraszt!"

Körbenéztem, és megrökönyödve vettem tudomásul, hogy ez nekem szólt. Aztán megkérdeztem a hölgyet, hogy hozzám beszél-e és arra kértem, hogy amennyiben igen, úgy fogja vissza magát. Mindezt mondhattam úgy, hogy egy másodpercre sem nézett rám. Talán ez dühít fel a lehető legjobban, hogyha valami gond van, de azt nem a szemembe mondják. Ott dörgött, puffogott az orra alatt, a gyerekének a nyakába kapaszkodva, mintha pajzsként használta volna. És nem hagyta abba, azt mondta még, hogy minek álltam ide! Ekkor a hangomat felemelve közöltem vele: Már bocsánat, de mégis minek álltam volna ide? Talán, mert itt van a gyerekem! Mindenki rám nézett a teremben, mintha magamban zsörtölődnék, hisz a vitapartner még mindig úgy tett, mintha nem venne részt ebben az egészben.

Egyszerűen felháborítónak tartom azt, hogy egy anyuka megengedje magának, hogy egy olyan helyen, ahol tucatnyi gyermek is tartózkodik, egy másik anyukának azt mondja, hogy paraszt! Ha ezt nevezzük példamutatásnak, akkor köszönöm szépen, de ebből nem kérek!

Időközben másokkal is megosztottam ezt a történetet és voltak, akik úgy reagáltak az esetre, hogy hagyni kellett volna az egészet, mert nyilván csak provokálni akart. De én másként gondolom. Rendben, tegyük fel, hogy nem szólok vissza. És akkor mi történik? Legközelebb mással is megcsinálja, mert úgy hiszi, hogy ezt szabad, hiszen senki sem szól érte. De nem az a lényeg, hogy mit mondott nekem, hanem az, hogy hol mondta mindezt. Ha az ecseri piacion találkozunk, akkor azt mondom, nem érdekel! De ez egy gyerekprogramon történt, ahol elvileg azért gyűltünk össze, hogy barátkozzunk az iskolával és megfigyeljük, hogy jó helyre kerül-e a gyerekünk. Példamutatást akkor adhatott volna, még ha elé is álltam, ha kedvesen megkér, hogy álljak arrébb. Ehelyett a legrosszabb utat választotta, csúnyán beszólt, ráadásul szemrebbenés nélkül az ő gyereke, az én gyerekem és még sok más gyerek füle hallatára. Azt hiszem, két eset van, amikor képtelen vagyok higgadtan viselkedni, ha igazságtalanságot tapasztalok, és ha a szeretteimet bántják. Ilyenkor valami ösztönös védelmi riadó indul el bennem és egy szempillantás alatt anyatigrissé válok, aki foggal, körömmel védi, azt, amit kell. Természetesen szóban próbáltam a helyzetet orvosolni, nyilván a kulcsmondat hangzott el, ami végül lezárta a vitát: Itt van a gyerekem!

Sajnos ez az anyuka tudomást sem vett arról, hol is tartózkodik. Egy szülőnek képesnek kell lennie arra, hogy ne csak magára gondoljon, hanem másra is, legfőképp a gyerekére. A gyereke ott állt mellette, és az az ember, akire ő felnéz, teljes természetességgel ezt a mintát mutatja neki. Merre tartunk így? A gyerekek másolják a szülői mintát, a viselkedést és azt is, ahogy egy problémához viszonyul a felnőtt. Lehet, hogy beszélgetünk a gyerekkel arról, hogy mi a helyes viselkedés, de a legfontosabb mégis az, hogy ezt megmutassuk neki az életben is. Ha pedig a gyerek rossz példát lát, tehát nem megfelelő a minta, akkor a gyermek is rossz irányba fog fejlődni.

A szülő egyik legnehezebb döntése, amikor iskolát választ a gyerekének. Tele van kérdésekkel, kíváncsisággal és úgy gondolom, ilyenkor minden benyomás számít. Megmondom őszintén, nagyon feszült lettem az eset után és nem nagyon tudtam arra koncentrálni, amiért odamentem. Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy az anyuka viselkedése nem az iskolát minősíti, így próbálom elvonatkoztatni a történteket a döntésemtől. De sajnos szembesülnöm kellett azzal a ténnyel is, hogy a gyermekem majd ilyen szülők gyermekeivel fog együtt tanulni, játszani, netán barátkozni. Ami ellen annyit tehetek, hogy más példát mutatok, és csak remélem, hogy a gyermekem kiszűri azokat, akik nem ilyen mintával rendelkeznek. A tanulság számomra az, hogy legtöbbször nem a gyerekekkel van a gond, hanem a szülői mintával. Ha ezt látja és hallja a gyerek, hiszen az anyuka a gyerek kezét fogva, aztán annak nyakába kapaszkodva szidalmazott, akkor az a gyerek is úgy fogja gondolni, hogy teljesen normális dolog az, ha a másiknak ilyeneket mondunk. Sőt az empátiát csírájában fojtotta el, mert míg ő egész idő alatt a gyereke kezét fogta, mástól elvárta volna, hogy méterekkel arrébb szemlélje gyermekét, akinek ugyanolyan nehéz lehet egy új közösségben feloldódnia, mint az ő gyerekének.

Mondhatom, hogy ismét tanultam valamit. Ha más nem is, azt mindenképp, hogy milyen szülő nem akarok lenni, milyen példát nem akarok mutatni a gyerekemnek. És amit még kaptam, egy nagyfokú éberséget. Úgy éreztem magam, mintha felriadtam volna álmomból. Helló, ez itt a valóság! Kiábrándító valóság. Persze nem ők vannak többségben, de egy pillanatra sem lankadhat a szülői figyelem, mert nemcsak az számít, mit tanulhat a gyerek az iskolában, hanem az is, mit fog tanulni a környezetétől, mi veszi majd körbe, milyen benyomások érik, milyen minták lesznek rá hatással.

Mivel Emma is átélte ezt, később megbeszéltük a történteket. Természetesen ő még nem érti a paraszt szó pejoratív jelentését, és csak ennyit mondott: Dehát anya, te nem is vagy paraszt!

- És tudod ki az a paraszt? – kérdeztem tőle.

- Szegény ember! – vágta rá.

- Szerinted én az vagyok?

- Nem – mondta.

Eszembe jutott Arany János Toldija, amikor Laczfi nádor megkérdezi tőle: „Hé, paraszt! Melyik út megyen itt Budára?”

„…De Toldinak a szó szivébe nyilallik,

És olyat döbben rá, hogy kivűl is hallik…”

Azt hiszem, átérzem azt, amit Toldi, aki aztán fél karjával megragadta a nehéz fát és megmutatta… az utat. Ki a karját, ki a hangját emeli fel ezért, de a lényeg ugyanaz. Megtettem, mert úgy éreztem, ez az emberi viselkedés saját értékrendemen aluli, amely ráadásul egy szülői minta és így, hacsak közvetve is, de gyermekem fejlődésének alapja.