Amikor leültem a gép elé, hogy megírjam ezt a bejegyzést arra gondoltam, hogy nekem mindig is sokkal nagyobb örömet okozott, amikor a szeretteimet, barátaimat megajándékoztam, minthogy kapjak valamit. Természetesen próbálom ezt a felfogást a gyerekbe is átültetni, hiszen az, ami örömmel tölt el engem és a körülöttem lévőket, nyilván jó tanítási alap.

Minden gyerek imád ajándékot kapni, így Emma is, de egy születésnapnak, vagy egy karácsonynak sokkal többről kell szólnia, mint az ajándékokról. Legfőképp arról, hogy összejöhetünk és együtt ünnepelhetünk, de persze egy gyerek még nem ezt az oldalát látja. Egyszer megkérdeztem Emmát, hogy miért várja annyira a születésnapja után a karácsonyt, vagy karácsony után a húsvétot és azt mondta, azért, hogy kapjon ajándékot. Ekkor elmondtam neki, hogy higgye el, eljön majd az az idő, amikor sokkal fontosabb lesz neki az, hogy ő mit ad, annál, amit kap.

Emmácska nemrég túlesett élete első komolyabb megpróbáltatásán, kivették az orrmanduláját. Szerencsére minden rendben volt és amikor kontroll vizsgálatra kellett mennünk, mondtam Emmának, hogy ha minden jól alakul, akkor utoljára találkozunk azzal a doktorbácsival, aki megműtötte. Emma azt mondta, akkor rajzol neki valamit ajándékba. Így is tett, lerajzolta azt a jelenetet, ahogy műt a doktorbácsi. Amikor a vizsgálatok után elérkezett az ajándék átadásának pillanata, Emma félszegen, két puszi kíséretében odaadta a rajzot. A doktorbácsinak nagyon tetszett az ajándék, felismerte rajta kolléganőjét is és megígérte Emmának, hogy ki fogja tenni a kórházi osztály falára. Aztán elköszöntünk és elhagytuk a vizsgáló helyiséget. Miközben a kinti váróban öltözködtünk, Emma így szólt:

- Igazad van, anya! Tényleg sokkal jobb adni, mint kapni!

Ott álltunk a váróteremben és láttam Emma szemében az örömöt, mert magából adott valamit és ez jót tett a lelkének. Valahol én is így kezdhettem ezt a felismerést és bizonyára sokan mások is így kezdik. Gyerekként a legkönnyebb megtanulni ezt, hiszen itt még nem vagyunk beleragadva a materialista világba, mert amit adhat egy gyerek az nem a pénz, vagy az azon vett ajándék, hanem a szíve, lelke egy darabkája. Az ő kicsiny világa, amelyet megoszthat a felnőttekkel és csak reméli, hogy a felnőttek is ugyanazt látják benne, mint amit ő.

Elmondhatom, hogy ismét tanultam. Azt, hogy mennyire nem mindegy, mit mondunk a gyereknek. Látszólag úgy tűnik, hogy a pár hónappal ezelőtti beszélgetésünk csak egy kis locsogás volt. Ne higgyük azt, hogy nem érti a gyerek, mondván, hogy még kicsi az ilyen fennkölt mondatokhoz, mint a "Jobb adni, mint kapni", mert igazából ilyenkor csak raktároz. Mint egy kis szivacs, beszív minden információt, amit hall és amikor elérkezik a pillanat, előveszi és megérti, amiről beszéltünk neki korábban.

Ezek nem üres szavak, mert a tapasztalati felismerés tartalmat ad nekik. A gyerek pedig sokkal jobban kezd el bízni bennünk, ha tudja, hogy igaz, amit mondunk. Az érzést természetesen nem mi adjuk, azt magából kell előcsalogatnia, de amikor a kettő találkozik, akkor bekövetkezik a megértés, és ilyenkor egyszerre két dolog miatt is örülhetünk. Egyrészt azért, mert nem hiába beszéltünk, másrészt azért, mert az ő felismerése, a mi nevelési célunk, azaz rávezetni a megértés útjára. Nem fog mindent elsőre elhinni a gyerek, amit mondunk, de ha megtapasztalja azt, hogy igaz, amiről beszélünk, akkor bízni fog bennünk. Ez megerősíti abban a hitében is, hogy bátran fordulhat hozzánk kérdéseivel, hiszen a válaszokat meg fogja kapni, de ahhoz, hogy el is fogadja, tapasztalnia kell. És a  tapasztalat mindig megmutatja az igazságot.

Eszembe jutott egy közmondás, amelyet akkor mondunk, amikor valaki nagyon mélyen alszik. "Az igazak álmát alussza" De mit jelenthet ez? Kik azok az igazak? Úgy gondolom, hogy az igazak közé bekerülni nem nehéz. Csak jó szívvel kell élni a mindennapjainkat, hogy este, amikor nyugovóra térünk, elmondhassuk, az a nap, amelynek részesei voltunk úgy telt, hogy igazán éltünk. Mindent megtettünk azért, hogy igaz emberré váljunk, aki méltó arra, hogy tovább álmodjon.

Emma most abba a korba lépett, amikor folyton megerősítést vár arra, hogy jó-e, amit gondol. Igaz, anya? - gyakran hangzik el ez a kérdés és óriási megtiszteltetésnek tartom, hogy van egy emberke, aki tőlem várja, hogy megmondjam, mi igaz és mi nem. És ez az, amit én adhatok. Tanításokat, amelyeket igaznak hiszek, hogy utána az is higgyen bennük, akinek tanítom. Így teszünk meg mindennap egy kis lépést és álmodunk tovább....