Egyik reggel, miközben kedvenc teámat készítettem, megakadt a szemem a teafilter tasakján. Magic Moments, ezzel a fantázianévvel illették és tényleg van benne valami, mert varázslatos pillanatokat szerez, amikor csendben a kis kuckómban kortyolgatom. Ugyanakkor elgondolkodtató üzenetet is hordoz magában. Melyek a varázslatos pillanatok az életben? Rájöttem, hogy nekem igazából ezek a pillanatok leginkább Emmához köthetők.

Amit én adhatok

Jó dolog a gyereknevelés, élvezem minden pillanatát, még ha néha nehézségekbe ütközöm is, de elárulok egy titkot. A legszuperebb dolog ebben az egészben az, hogy képessé váltam arra, hogy elhozzam a varázslatot. Kissé félve kezdtem bele ebbe a bejegyzésbe, bár tudom, hogy még azért évek fognak eltelni, mire Emma olvashatja az írásaimat, de ez lesz az, amely tökéletesen alá fogja támasztja majd a „Te voltál!” lebukás pillanatát. Igen, bevallom, én voltam! De hozzá is teszem, hogy azért nem volt könnyű. Persze felvetődik a kérdés, hogy meddig lehet a gyereket becsapni? Illetve becsapásnak minősül egyáltalán, ha azt szeretném, hogy higgyen a csodákban? Végül mindig sikerül magamat meggyőzni arról, hogy nem csapom be őt, hanem inkább életben tartom a varázslatot. A varázslatot, amit igazából ő hívott életre. A gyermeki világ egyszerűen megköveteli a szülőtől, hogy ugyanazokban a dolgokban kezdjen el hinni, mint a gyermek. Aztán felfedezi a szülő is, hogy nem is olyan rossz dolog ez.

Kétségtelen, hogy a téli időszak, a Mikulásvárás, az advent, a karácsony szolgáltatja a legnagyobb lehetőséget a Varázslóság gyakorlásához. Félreértés ne essék, nem tartom magam varázslónak, inkább tanoncnak, csak Emma szokta mondani néha, hogyha valami varázslatos dolgot készítek, hogy „Anya, te egy Varázsló vagy!”

Emma minden évben rajzol a Mikulásnak és gondosan kipucolja a csizmáját, hogy eljöjjön hozzá, és levelet is ír a Jézuskának, hogy milyen ajándékot szeretne kapni. Emma hisz bennük, és amíg így van, megteremtem a lehetőségeket ahhoz, hogy igazán higgyen.

Az adventi készülődés a kedvenc időszakom. Itt tényleg valami varázslat történik nálunk. Emmának van egy csodás adventi kalendáriuma, amit minden évben a Tündérmanók töltenek fel mindenféle finomsággal. Tavaly azonban kitaláltam, hogyan lehetne még varázslatosabbá tenni ezt a várakozást. Bújtatott játékot csempésztem a várakozásba. A Tündérmanók minden napra egy kis feladatot adnak Emmának, színezés, rajzolás, éneklés formájában és természetesen minden feladat a karácsonnyal, vagy a téli időszakkal van összefüggésben. Tavaly is örömmel oldotta meg a feladatokat, idén pedig már azt vettem észre, hogy a mellé rakott finomságok nem is érdeklik, a legjobban a kis tekercset várja, hogy vajon milyen újabb feladatot rejt. Ilyenkor győzöm meg magam, hogy érdemes ezt csinálni, mert a csodálkozás Emma arcán, amikor december 1-jén reggel meglátja a telipakolt kalendáriumot - ahogy a Mastercard reklámban is hallható  - valóban megfizethetetlen. De azért van benne munka bőven. Utánajárás, hogy mi kerüljön az ablakocskákba, gondolkodás 24 napra, milyen apró feladatokkal lássam el a gyereket, és az elkészítés: megrajzolni, megírni, becsomagolni, na és persze eltüntetni a nyomokat. De boldogon teszem, mert tudom, hogy Emmát ezzel a kis aprósággal karácsonyig minden nap boldoggá varázsolhatom.

A karácsony a legszebb ünnep e világon. Az ünnep azt jelenti, több mint egy hétköznap, nem véletlenül szerepel piros betűvel a naptárban. Éppen ezért több varázslatot is igényel. És a varázslat itt nemcsak abból áll, hogy ajándékokat adunk egymásnak, ezzel fejezve ki a szeretetünket, hanem abból is, hogy magunkból is sokkal többet adunk. Azt az énünket, aki igazán mi vagyunk. Odafigyelünk a másikra és megpróbáljuk boldoggá tenni. Ajándékozni alapjában véve jó, mert abból az elgondolásból indul ki, hogy adni jó, csak nem szabad túlzásokba esnünk. Az ajándéknak csak jelképes részét kellene képeznie az ünnepnek. A karácsonyban a készülődést, a várakozást szeretem a legjobban, amelyről már egy korábbi bejegyzésemben is írtam. Ez a várakozás is a varázslat egy része. Amikor elkészítjük az adventi koszorút, vagy feltesszük az égőket az ablakba. Csodás pillanat az is, amikor együtt sütjük a mézeskalácsot, vagy díszítjük a fát, illetve csomagoljuk az ajándékokat és várjuk, hogy mosolyt csal-e a másik arcára a gondosan kiválasztott, csak neki szánt anyaggá vált szeretetünk. Amikor a fa előtt állok, egyfajta nyugalom fog el, hogy vége a rohanásnak, a napokig tartó vásárlásnak és sütés-főzésnek. Igen, ez az a varázslatos pillanat, amelyre vártam.

És ugyan hol is gyakorolhatnánk jobban a varázslatot, mint saját otthonunkban. Emma egyik alkalommal, amikor elindultunk otthonról, így szólt:

- Anya, ugye jól bezártad a varázshelyet?

- A lakásra gondolsz?

- Igen.

- Miért varázshely?

- Mert tele van játékkal. Nekünk van a legjobb lakásunk, anya!

Ez a varázshely pedig nemcsak játékokat rejteget, hanem sok-sok érdekes dolgot. Van egy úgynevezett Varázsdobozunk, amelyben gyűjtjük az év során a legszebb, legboldogabb emlékeinket. Felírjuk egy kis papírra a dátumot és azt, hogy milyen jó dolog történt aznap velünk. Azért Varázsdoboz, mert ebbe csak a jó élmények kerülhetnek. Az év utolsó napján pedig kiborítjuk a dobozból a papírokat és felolvassuk majd milyen varázslatos dolgok történtek velünk 2015-ben. Így visszaemlékezhetünk a családi ünnepekre, nyaralásokra, vagy akár csak egy együtt töltött szép délutánra. Miközben felidézzük az emlékeket, mesélünk és nevetünk. Úgy zárjuk az évet, hogy csak a jó dolgokra emlékszünk belőle. Nagyon várom már, hogy a Varázsdoboz kinyíljon és egy újabb varázslatos napunk legyen.

Egy kis varázslatot csempészhetünk az ételek elkészítéséhez, tálalásához is. Remek ötletek vannak már az interneten is, de saját magunk is alkothatunk bármit, amit fantáziánk elbír. A gyerekek úgy is azt látnak benne, amit szeretnének. Ilyen volt ez a Mikulás napján készült reggeli esetében is. Szív pirítóst készítettem tükörtojással. Emma szerint viszont egy rénszarvast kapott reggelire, aminek nagyon örült. És ha jobban megnézem, valóban olyan, mint egy rénszarvas, csak még egy picit kellett volna továbbgondolni.

Amit tőle kapok

A legnagyobb varázslat számomra, az együtt alkotás Emmával. Színezünk, rajzolunk, festünk, sütünk-főzünk, ezek jó mókák, és mind a közös együtt töltött idő minőségét, változatosságát növelik. De igazi közös művészetünk, a mesélés. Szerencsére sok mesét hall Emma, és bizony már mesemondóvá is kineveztük, mert saját fantáziájából meséket improvizál. Egyik alkalommal legalább 15 percen keresztül adta elő önálló meséjét. Nagyon vicces dolgokat tud kitalálni, fantasztikus szókinccsel rendelkezik. Néhány mondat Emma „tollából”:

„Olyan messze voltak a nyulak, hogy csak a fülük látszott.”

„Úgy megijedt a medve, hogy még tavasszal sem jött elő a barlangjából.”

Minden ilyen alkalomkor berendezkedünk a szobában, mintha egy előadásra készülnénk. Emma néha beöltözik, beáll, vagy leül egy székre a szoba közepén és előadja a meséjé, vagy egyszerűen fog egy könyvet és úgy tesz, mintha abból olvasna, miközben még egyáltalán nem tud olvasni. És ekkor igazából nem csinál mást, mint varázsol. Nem visel csillagos köpenyt, se süveget a fején, és nincs pálcája sem, csak ő maga és a hangja. Ilyenkor lelassul a világ körülöttem és csak nézem őt, ahogy csilingelő, vékony hangon mesét sző, és közben érzem, hogy a varázslat behálózza a szívemet, a lelkemet és megtölt egy újabb érzéssel, a büszkeséggel. Csodálom, mert még csak 6 éves és tökéletesen ért az emberek nyelvén. Tudja, hogyan kell közelíteni feléjük szeretettel, érzékenységgel és humorral. Emma pedig szárnyakat kap, ha a körülötte lévők megértik.

Nem tudom még meddig tudunk egymásnak varázsolni, de attól tartok az én köpenyem hamarabb kerül majd a pincébe, mint az övé, hiszen ő még sokáig ejthet engem ámulatba. Nekem elég kevés időm van már ahhoz, hogy csodával töltsem meg a gyerekkorát, de amíg hisz Emma, addig szívesen leszek Mikulás, Jézuska, Fogtündér, vagy akár Tündérmanó, hogy boldog, szeretetteljes és varázslatos pillanatoknak legyen részese.