Minden olyan gyorsan történt, egyik nap még vígan játszott velem, aztán a következő napon csak feküdt az ágyban. Ha szerettem volna valamit tőle, a többiek csak azt mondták, „Hagyd most anyát, nagyon beteg!” Én is voltam már beteg, de ez csak pár napig tart, nem?

Miért nem jön értem az óvodába? És miért fekszik már hetek óta? Egész nap csak köhög, tüsszög és fújja az orrát. Néha nem jön ki hang a száján, akkor nagyon vicces tud lenni. Anya, hol van a hangod? Várj! Megkeresem. – szoktam ezzel játszani és valahol az ágy alatt meg is találom. A hangját. De nélküle a játék nem ugyanaz. Ha jobban megnézem őt, kicsit megváltozott. Szomorú lett, azt hiszem.

Egyik nap hallottam, hogy sírt. Úgy csinált, hogy ne vegyem észre, de én akkor is tudom, hogy sírt. Talán én csináltam valami rosszat? Nem értem ezeket a felnőtteket. Ha megkérdezem tőlük, hogy mi a baj, akkor azt mondják, hogy semmi. Anya azt mondja, hogy a könnyeknek megvan a maguk helye és ideje. Biztos, hogy a párnáján jó helyen vannak?

Eldöntöttem, hogy felvidítom valahogy. A virágokat nagyon szereti, attól biztosan meggyógyul. Így festettem neki szép, színes virágokat. Anya nagyon örült az ajándékomnak, én pedig annak, hogy újra mosolyogni láttam, de sajnos nem gyógyult meg tőle. Buta virágok! Miért nem tudtatok segíteni? Biztos rossz virágokat rajzoltam!

Anya, azt mondta, nem a virágok tehetnek róla és hogy a gyógyulás egy folyamat, nem megy egyik percről a másikra. És a legfontosabb, hogy az embernek hinnie kell benne. Szerinte én vagyok a legjobb gyógyszer, és nem kell neki semmi más, hogy meggyógyuljon. Én úgy tudtam a gyógyszereket be kell szedni. Anya most be fog kapni engem?

Anya az én ébresztő órám. Olyan mintha minden reggel a nappal együtt kelne fel. Elég unalmas, mikor állandóan azt mondja, hogy gyere Emmácska, nézd meg, milyen gyönyörű a napfelkelte. Jól van anya, már ezerszer láttam! Anya szerint minden nap másképp kel fel a nap, sohasem ugyanúgy, ezért nem lehet megunni. És minden nap tartogat valami csodát, ezért kell örülni a reggeleknek. Egyik reggel úgy ébresztett, hogy énekelt nekem valami Good morning című idegesítő dalt. Mondtam neki, hogy hazudott, mert aki énekel, az nem beteg! Vagy a kettő nem függ össze? Olyan bonyolultak a felnőttek. Hogyan tud a lelke boldog lenni, a teste pedig boldogtalan?

Anya sokszor elment itthonról, azt mondta kezelésekre jár, meg különböző vizsgálatokra. Ilyenkor megnézték a szívét, a tüdejét, az orrát, még a vérét is. Egyik nap hazajött és láttam, hogy mindkét karja be van kötve. Na ezt a látványt, sohasem fogom elfelejteni! Azt mondta, vért vettek tőle, de szerintem kiszívták a vérét. Elmesélte, hogy találkozott egy dokival, aki el fogja őt altatni. Anya olyan lesz, mint Csipkerózsika! Kórházba fog menni és én el szeretném kísérni, de nem engedik. Egyik este láttam, ahogy anya becsomagolt egy táskába pizsamát, törülközőt, meg papucsot. Azt mondta, holnap, nagy nap lesz, mert újjá fog születni. Én ezt nem értem, anya megint kisbaba lesz?

Egyik este oda hívott magához:

-          Emma, gyere ölelj meg, mert két napig nem fogunk találkozni. Jó kislány légy és tudod, hogy mindig veled vagyok, még ha nem is vagyok itt. – mondta.

-          Itt vagy bent, igaz? – és rámutattam a szívemre. De hogy vagy ott?

-          Nagyon közel állunk egymáshoz és minél jobban szeretsz, annál jobban bementem oda.

-          De hogy másztál oda be, mikor itt vagy kint?

-          Valahogy így – és megölelt.

-          Anya, szeretlek!

-          Én is szeretlek! Te is itt vagy bent nekem ugye tudod?

-          Igen. De csak a szívemben legyél, ne az egész testemben, főleg ne a szememben, mert akkor nem látok tőled semmit!

-          Jól van.

Láttam, hogy anya nevet, de mégis könnyes volt a szeme. Nem tudok kiigazodni a felnőtteken. Most akkor jót, vagy rosszat mondtam?

Nagyon boldog voltam, amikor anya hazajött a kórházból, valami kötés volt az orrán és azt mondták neki, hogy egy hétig nem emelhet. Szomorú lettem, mert akkor engem sem tud úgy megölelni, ahogy szokott. Mondtam neki, hogy hiányzik az ölelése, ezért kitalált az ágyikóban is egy hasonló helyzetet ahhoz, ami a szokásos ölelési módszerünk. Ültünk így pár percig, mintha megint kisbaba lettem volna. Úgy imádom az anyukámat, mert szeret engem és jó velem. Éppen ezért vigyáznom kell rá. Sokszor rajtakaptam, hogy megpróbált lehajolni és rászóltam, hogy nem szabad. Szerettem volna, ha újra játszik velem. Anya megengedte, hogy az ágyába behozzam a játékokat és a kedvenc könyvemet, a Kerekítőt is elővettem. Mondtam anyának, hogy most egy mondókát biztosan nem tudunk eljátszani és fellapoztam a könyvet, Az én is pisze, te is piszénél. Anya nevetett és azt mondta, hogy én egy igazi bohócdoktor vagyok.