Ezzel a bejegyzéssel egy tükröt tartok magam elé a kislányommal való kommunikáció terén. Görbe tükröt, mivel megosztom azt is milyen hibákat követtem el eddig, és hogy azokat, hogyan próbáltam kijavítani. Ahogy Hadas Kriszta kérte, csatlakozom a tökéletlen anyák mozgalmához! Beismerem, nem minden sikerül a gyereknevelés terén. Vannak olyan dolgok, amire biztos fekete pontot kapnék, ha anyaképző iskolába járnék. Ennek ellenére úgy gondolom, folytatom a tanulmányaimat, mert mint minden más esetben, itt is a hibáiból tanul az ember. Nem az a célom, hogy leírjam, szerintem így, vagy úgy kellene dolgokat csinálni a gyerekkel, hanem megosztom a tapasztalataimat és azt, hogyan fejlődtem az évek során azáltal, hogy beszélek a gyerekemmel.

Emma sokszor rádöbbentett már arra, hogy a szeretetnek mekkora ereje van. Ő nem ért más nyelven, csak a szeretet nyelvén. De mi is az a szeretet? Gyakran kérdezzük meg ezt, mintha a választ mástól kellene várnunk, pedig erre a kérdésre mindenkinek saját magának kell választ találnia. Néha hosszú évekre van szükség ahhoz, hogy megértsük eme szó értelmét. Rengeteg könyvet olvastam ezzel kapcsolatban és úgy gondolom, hogy a szeretet tanulható. A szeretet minden emberben ott van, csak elő kell hívnia magából, mint egy csigabigát a házából. A szeretet összetett dolog, ha az ember szeretettel fordul mások felé, a viszonzást is megkapja, így lesz a szónak teljes értelme. Bevallom, hogy szerencsés ember vagyok, mert nekem van egy tanárom, a kislányom, aki nap, mint nap emlékeztet arra, hogy szeretni és szeretve lenni jó. De a szeretet nemcsak egy érzés, és nemcsak a tettekben nyilvánulhat meg, hanem abban is hogyan kommunikálunk egymással.

A gyerekkel beszélgetni sokszor nagy kihívás. Nem könnyű a mai világunkban olyan nyelven szólni hozzá, ami a környezetünkben, a társadalomban, vagy a munkahelyen nem megszokott. Sokszor a hétköznapok szele engem is magával ragad, és a régi, berögzült módon kommunikálok Emmával, de a reakciójából látom, hogy ez nem az ő világa. Soha sem gondoltam volna azt, hogy egyszer majd Emma tanít meg arra, hogy az apró hibákon és tévedéseken felesleges kiakadni, fontosabb dolgok is vannak annál, minthogy bosszankodjunk például egy összetört poháron. Egyszer felemeltem a hangom, mert Emma kiöntött valamit a szőnyegre. Utána rám nézett az őzike szemeivel és ezt mondta teljes nyugalommal: Anya, nem látod, hogy ez nem egy kiabálós ház. Milyen igaz, de hát ennyire egyszerű lenne? Nem, sajnos nem az. Amikor rossz napom van, néha eluralkodik rajtam is a düh, de Emma vissza tud terelni mindig a jó útra és néha még jobb kedvre is derülök: Anya, szerintem te lázat kaptál, azért viselkedsz így! – mondta egyszer, amikor dühösen rászóltam, vagy mérges voltam, mert valami megint nem úgy történt, ahogy én akartam. Más szituációban is hangot adott már annak, ami nem tetszett neki, amelyből szintén tanultam. Egyik reggelinél próbáltam rávenni, hogy egyen egy kis paradicsomot, amit eddig mindig visszautasított. Most sem volt másképp, de még hozzáfűzött valamit: Nem kérek, nem szeretem. Én annyira nem szeretem, mint téged, amikor kiabálsz. Várjunk csak! Mihez hasonlított engem? Egy olyan dologhoz, amit igazán nem szeret. Rájöttem, hogy a kiabálás nem old meg semmit, sőt ha ezen a szinten kommunikálok vele, egyre rosszabb lesz a helyzet. Mindenkinek ismerős az, amikor olyan anyukát lát, aki kiabál a boltban, vagy az utcán a gyerekkel. Ilyenkor szörnyülködünk, és tesszük a jobbnál jobb megjegyzéseket: hogy te jó ég, hogy viselkedik ez a nő, vagy milyen anya az ilyen, minek szül egyáltalán gyereket? Pedig, ha jobban belegondolunk, ő is csak tanuló. Tegye fel az a nő a kezét, aki úgy született erre a földre, hogy tökéletes anya lesz? Nem hiszem, hogy sokan jelentkeznének. Az anyaság egy út és nem ér véget azzal, hogy világra hozom a gyereket, azzal csak elkezdődik. Az ő kis élete a kezemben van, és úgy formálom, ahogy a fazekas az agyagot. Tőlem függ, mi lesz majd belőle. Persze aztán a környezet is hatással lesz rá, itt-ott csorbul majd, de az alapokat nekem kell meggyúrnom.

És a formálást mivel érhetem el? Tanítással, neveléssel. Nevelés alatt azt értem, hogy elmagyarázom neki, hogy mi a helyes és helytelen viselkedés az én értékrendem szerint. Ehhez pedig sok-sok kommunikációra van szükség. Újból elmondhatom, hogy szerencsés vagyok, mert „jó anyaggal” dolgozhatom. Emma nagyon kíváncsi, minden érdekli, ebből kifolyólag mindent tudni akar a körülötte lévő világról, így egyfolytában kérdez. Ha pedig nem kérdez, akkor beszél, megállás nélkül. Egyszer a hétvégi bevásárlás alkalmával, a pénztárhoz érvbe pakoltuk fel a dolgokat a szalagra és csak mondta a magáét: Hé, ezt nem is láttam, hogy betetted a kocsiba! Miket vásároltál? Hú, de jó, ilyet is vettél? Nyami… és még folytathatnám. A pénztáros elképedve nézte és azt mondta neki: Szerintem te csak akkor vagy csöndben, ha alszol. Nevettünk, de tényleg így van. Ma már el sem tudnám képzelni, ha nem ilyen lenne. De ezzel a tulajdonságával, életben tartja a közöttünk lévő kommunikációt. Ha egy hallgatag, csendes gyerek lenne, nyilván nekem kellene nyitnom felé, de ő megkönnyíti a helyzetem. És kitől is várhatná a választ a kérdéseire, ha nem tőlem, az anyukájától? De sajnos akad olyan kérdés is, amire nem tudok válaszolni: Hol a világ vége? Hogy hívják a lábujjakat? A felnövés gyorsan történik? A zsírban van vitamin? Ezekkel bombáz nap, mint nap. Néha elgondolkodom azon, ha most 5 éves, mi lesz még később? Még több kérdés, még több válasz, tehát még több kommunikáció. Szeretem, ha kérdez Emma, mert abból én is tanulok.

Nem is olyan rég sétáltam a belvárosban és láttam, ahogy egy anyuka idegesen húzta maga után üvöltő kisfiát. Aztán megálltak és a nő lekevert egy akkora pofont a gyereknek, hogy még nekem is fájt volna. A gyerek persze ezek után még jobban üvöltött, anyuka pedig még idegesebb lett. Ennek semmi értelmét nem látom. Ez nem kommunikáció, hanem a fizikai erőnkkel való visszaélés. Nem tudom mi lehetett a mögöttes ok, engem csak a jelenet ragadott meg, de úgy érzem az anyuka meg sem próbálta megérteni a gyermekének viselkedését. A kommunikáció egyik legfontosabb része nemcsak az, hogy beszélünk egymással, hanem az is, hogy meghallgatjuk egymást. Én próbálok nyitott fülekkel közlekedni, meghallgatni és meghallani Emmát. Nyilván mióta naplóba gyűjtöm a szövegeit, kiéleztem eme képességemet. De a hallgatás után valamit mondanom is kell, mert tőlem várja az eligazítást. Ha csak bámulnék rá, akkor akár az egyik plüss macija is lehetnék, azokkal is beszélget, de mégsem adnak neki tanácsot. Megpróbálom az adott szituációból mindig a legjobbat kihozni. Ha valamit meg szeretnék Emmával beszélni, mindig leguggolok hozzá. Még ha hisztizik, akkor sem felülről, lekezelően mondom meg, hogy ez így, vagy úgy lesz, hanem az ő szintjén kommunikálok, egyenrangú félnek tekintem. Ez most úgy hangzik, mint egy boksz meccs, kék sarokban Emma, piros sarokban anya, de igazából nem az. A szemébe nézek, és ha megérti, hogy mit akarok mondani, akkor megpusziljuk és megöleljük egymást. Ha nem érti meg, hisztizik tovább, de akkor is meghallgattam és elmondtam a véleményemet, és általában 5 percen belül véget ér a nyafogás.

Egyszer megkérdeztem tőle, hogy szerinte mi az a szeretet. Azt válaszolta, amikor megölelsz és megpuszilgatsz. Érdekes dolog ez, mert nálunk szinte minden szituáció végül ölelgetéssel és puszilgatással végződik. Volt olyan eset, amikor egyedül szerettem volna lenni egy picit. Szerintem mindenkinél előfordult már ez az állapot, amikor kicsit elbújna a világ elől és ilyenkor ne zavarja senki. Emma pedig pont ebben a pillanatomban próbált erőszakosan közeledni hozzám, én pedig elküldtem azzal a szöveggel, hogy hagyjon békén. Emma kiment a szobából és hirtelen a csöndnek súlya lett. Kimentem én is utána, mert lelkiismeret furdalásom volt, hogy talán megbántottam. Emma a szobájában hanyatt feküdt a földön, nem sírt, csak nézte a plafont. Odahajoltam fölé, adtam neki egy puszit és ezt mondtam mosolyogva:

-          Szia!

-          Szia! Te most egy másik anya vagy? – kérdezte.

-          Igen. És te is egy másik Emma vagy?

-          Igen.

-          Nem tetszett az az anya?

-          Nem.

-          De ugye tudod, hogy nekem sem tetszett az az Emma, aki folyton erőszakos és nem hagy békén?

-          Igen.

-          Akkor mondjuk meg annak a másik anyának és Emmának, hogy nagyon bután viselkedtek és menjenek el.

-          Oké. – belekarolt a nyakamba és megpuszilt.

Ebből a történetből is látszik, hogy ő is hibázott, én is hibáztam, de utána meg tudtuk beszélni a dolgokat. Nem volt egy nagy kommunikáció, de benne volt a lényeg: te most más vagy, mint az előbb. Ha csak annyiban hagyom ezt a kirohanást, talán többé nem is közelítene felém. Fel kell ismerni, ha hibáztunk, de el kell neki mondani azt is, hogy ő miben változzon, ha nem szeretne „ilyen” anyát.

Régebben sokat hisztizett Emma, főleg akkor, ha nem kapott meg valamit. Beleestem én is abba a csapdába, amiben olyan sok szülő, hogyha megadom neki, amit kér, akkor legalább csönd van. De idővel beláttam, hogy mindent úgysem adhatok meg, mindig lesz olyan dolog, amiért sírni fog. Azért nem volt egyszerű leszoktatni erről. Sok sírás volt, rettenetes helyzetek a boltban, amikor hisztizik a gyerek a pénztárnál, mert azt mondom neki: Emmácska, tedd azt vissza, nem vesszük meg. De most már Emma is tudja, hogy nem minden magától értetődően van. Például ma már ki tudunk úgy jönni a játékboltból, hogy nem veszünk semmit. Meglátja a kirakatot, persze minden kell neki. Aztán megmondom, hogy most nem lehet. Megérti. Akkor csak menjünk be, nézelődni, oké? – gyakran kérdezni ezt felhúzott orral. Ilyenkor tényleg csak nézelődni megyünk be. De azt is megérti, hogy egy-egy játékot miért nem kaphat meg.

Ugyancsak egy nézelődés alkalmával, a játékboltból kifelé jövet odaállt Emma a pénztárhoz.

-          Kérdezhetek valamit? – mondta az eladónak.

-          Igen, persze.

-          Az szeretném megkérdezni, hogy miért ilyen drágák a játékok?

Az eladó nagyot kacagott. Gondolom egy 4 éves gyerektől nem ilyen kérdésre számított. Aztán elmagyarázta a hölgy Emmának, hogy nem ő állapítja meg az árakat, ennyiért kell adnia a játékokat sajnos.

Nyilván azért is kérdezte meg, mert akárhányszor kérte tőlünk, hogy vegyük meg a játékot, azt válaszoltuk, nem lehet, nagyon drága. És egy idő után foglalkoztatta a dolog, hogy ez miért van így, miért drága minden játék? Ez azért is nehéz dolog, mert például, ha az oviból hazajön és rákezdi a szokásos monológot: hogy az egyik gyerek ilyen játékot kapott, a másik pedig olyat, és én is olyat akarok, ugye veszel nekem, és ha nem veszel, akkor nem vagy a barátom! Végighallgatom, örülök, hogy a másik gyerek ilyet, meg olyat kapott, és elmondom, hogy mi most nem veszünk olyat, de akkor is a barátja vagyok, mert szeretem.

A múltkor meséltem neki arról, hogy ismét gyűjtheti a rég nem használt játékait azoknak a gyerekeknek, akiknek a szülei nem tudnak játékot venni, mert arra sem telik nekik. Már tavaly is adtunk ilyen célra játékokat, de nem tudtunk sokat gyűjteni, mivel Emma mindenhez ragaszkodott. Most is kiválogattunk pár dolgot és félretettük egy szatyorba. Nagyi átjött hozzánk és együtt játszottunk Emmával. Emma felvilágosította nagyit, hogy itt vannak olyan játékok is, amit ő oda fog adni azoknak a gyerekeknek, akiknek nincs. Ez egy nagy előrelépés, hiszen büszkén mondta el, hogy ő ad másoknak a sajátjából.

Összefoglalva a dolgokat, azt mondhatom, hogy szeretek beszélgetni a gyerekemmel. A szavaknak ereje van, fel tudja emelni az embert, de le is tudja nyomni. Főleg egy gyerekre van nagy hatással, aki még csak a saját szintjén próbálja lefordítani azt, amit lát, vagy hall. Gondoljunk arra, hogy ő még hisz a tündérekben, sárkányokban és a csoda lámpában, mert nap, mint nap ezt hallja tőlünk. Ezt olvassuk fel a mesekönyvekből és arra bíztatjuk, hogy maradjon még gyerek, mert a felnőttek világa már nem ilyen könnyű. A gyerekek világa más, és egy szülőnek ezt meg kell értenie, néha pónivá, néha sárkánnyá, néha pedig hercegnővé kell válnunk ahhoz, hogy elhiggye a gyerek, vele együtt élünk ebben a világban. A következő idézet tökéletesen tükrözi azt, amit én is hiszek a gyermeki gondolkodással kapcsolatban és próbálok eszerint cselekedni:

„Engem ne emeljen a magasba senki,

ha nem tud addig tartani,

míg tényleg megnövök.

Guggoljon ide mellém,

ki nem csak hallani,

de érteni akar,

hogy közel legyen a szívdobogásunk.”

/Birtalan Ferenc: Míg megnövök/