Emlékszem arra, hogy ez volt az egyik első gyerekszáj facebook bejegyzésem, amely Emma bölcs megállapítása volt az időjárásra vonatkozóan. Mostani írásom egy kis összefoglalója annak, amit Emma az időjárással kapcsolatban eddig tapasztalt. Ez egy csodálatos felfedező út számára és szeretném, ha ebbe mások is bepillantást nyernének.

Manapság sokan úgy vélekednek, ha már nincs közös témájuk az embereknek, akkor az időjárásról kezdenek beszélgetni. Pedig az időjárás kifogyhatatlan beszélgetések tárháza is lehetne, hiszen körülvesz minket, érint minden élőlényt a Földön és talán az egyetlen dolog a világon, ami tőlünk – emberektől – tökéletesen független. De szerencsére akadnak még olyanok, akiknek az érdeklődését felkelti ez a téma. Ezek pedig a gyerekek, akik belecsöppentek ebbe a világba és mint mindent, ezt is megpróbálják megérteni. Nem néznek időjárás jelentést a tévében, hogy tudják milyen idő lesz holnap, vagy a hétvégén. Számukra olyan idő van, amilyet éppen látnak, vagy érzékelnek. Ők igazán a jelenben élnek. Amikor Emma reggel kinyitja a szemét, megállapítja, hogy vagy süt a nap, vagy nem, nincs köztes állapot. Nem gondolkodik azon, hogyan öltözzön az időjárásnak megfelelően, azt eldönti helyette az anyukája, vagyis én. Éppen ezért jut ideje arra, hogy másképp szemlélje a dolgokat és ez annyira jó, mert mi felnőttek, már teljesen elfelejtettük, hogy akár így is lehetne.

Egyik reggel miközben Emma állt az ablaknál, megkérdezte tőlem:

- Anya, tudni szeretnéd, milyen idő van kint?

- Igen – válaszoltam.

- Akkor nézd meg!

Bevallom más reakcióra számítottam, de így sem bánom, mert így közösen tapasztalunk. Sokszor kémleljük együtt az eget, vagy a felhőket. Néha azt játsszuk, ki milyen formát lát a felhőkben, nagyon jó móka. Legtöbbször állatokat látunk, elefánt forma például elég sokszor előjön. Emma mesevilágnak képzeli az egész eget, ilyen szavakkal illeti az égi tüneményeket: Napkirály, Esőkatona, Villámharcos, vagy Felhőbirodalom. A Nap és Hold egyediségét még nem érti. Látja, hogy ott vannak fent az égen, de nem tudja, hogy miért követnek minket mindenhová. Egyik reggel mentünk az utcán és még fent volt a Hold is. Körülbelül 100 méterenként felnézett Emma az égre, hogy ott van-e még. Ez a Hold követ minket – állapította meg. Megálltunk egy zebránál. Látod anya, a Hold is megállt és most átkel velünk a zebrán.

A napocskával ugyanez a helyzet.

- Anya, csak egy nap van?

- Igen – mondtam.

- Akkor miért süt mindenhol?

A Nap azonban mégis más, van valami pozitív hatása nemcsak a felnőttekre, de a gyerekekre is. Mennyivel jobban indul a nap, ha napsütötte reggelre ébredünk. Egyik ilyen ébredésünk során azonban valami csoda történt:

- Anya, képzeld álmodtam valamit!

- És mit álmodtál?

- Hát, hogy játszottam a régi fürdőjátékaimmal.

- És még?

- Mást nem, mert felkeltett a Nap.

- Ó, felkapcsolták a villanyt, mi?

Emma nevetett. Aztán hirtelen felpattant az ágyból, odafutott az erkélyhez és beleütött a levegőbe. Rám nézett és ezt mondta: Most megpofoztam a Napot! Miért nem változik vissza Holddá, hogy tudjak még álmodni?

- De miért bántod a Napot? Ő szeret téged - mondtam.

- Szeret engem?

Ekkor dobott egy csókot a Napnak és ahová csak besütött a szobába, végigpuszilt mindent, a padlót, a szekrényt, az ajtót. Aztán az ágyra, ahová szintén besütött, rátette a kezét és ezt mondta: Látod, most megfogtam a kezét.

Emma úgy véli, hogyha süt a nap, akkor jó idő van. Reggelente óvodába menet gyakran játssza azt, hogy fut a napos területekre. Menjünk a napra, menjünk a napra! – és húz magával. Nem azért, mert fázik, hanem mert szereti, ha süt rá a Nap.

Egyik legjobb reggeli pillanatunk, amikor egy nyári napon alig, hogy elállt az eső, elindultunk az oviba. Hatalmas  tócsa mellett mentünk el, amit Emma nem hagyott szó nélkül: Anya, nézd mit csináltak az esőkatonák! Árvizet! Kikerülve az árvizet, folytattuk az utat. Az ovival szemben állt egy nagy Waberer's kamion, az a kamion, amelynek napocska a logója. Emma ebben is felfedezte, ami a számára fontos: Anya, nézd meghozták a napot!

Azért vannak árnyoldalai is az időjárásnak. Emma nagyon fél a villámlástól és a dörgéstől. Ha éjszaka vihar van, általában nem alszunk. Ilyenkor persze az ember próbálja nyugtatni a gyereket: Ne félj, csak fényképeznek! De hiába, a gyerek tudja, mert már tapasztalta, hogy a villám után, mindig a dörgés következik és sajnos van úgy, hogy ez nagy zajjal jár. Ezt nem tudjuk kivédeni, legfeljebb figyelemeltereléssel, alvás közben azonban ez nem működik, így marad az összebújás. Emma logikája sem lebecsülendő. Arra is rájött már, hogy ha vihar van, akkor az együtt jár az esővel, kéz a kézben. „Anya, a villám az eső barátja?”

Ugyanakkor kíváncsi is arra, amitől fél és szerintem ez a legjobb módja annak, hogy leküzdje a félelmét, minél több információt begyűjteni róla:

- Anya, amikor kicsi voltál, te is féltél a villámtól?

- Igen.

- És azt hitted, hogy az Isten mérges.

- Igen, talán.

- Én nem hiszek ebben.

- Akkor mit hiszel?

- Azt, hogy ilyenkor Villámkirály harcol.

Egyik viharos napon, amikor ömlött az eső odakint, Emma az erkélyajtón keresztül bámulta:

- Anya nézd, milyen harcias eső van! Áttöröm az ablakot és megküzdök vele! – mondta.

Ekkor azonban dörgött az ég, amitől jól megijedt.

- Hogy akarsz így harcolni, ha félsz? - kérdeztem.

- Akkor így: Süss fel nap, fényes nap... és elkezdett énekelni.

És amikor egyszerre süt a nap és esik az eső, akkor szivárványt is láthatunk, ami számomra a természet egyik csodája. Annak ellenére, hogy csak rövid ideig tart, mégis van benne valami lélekemelő. Ha csak egy kicsi időre is, de megállásra kényszeríti az embert, pontosan az adott pillanatot örökíti meg, mert csak itt és most láthatod. Megkérdeztem Emmát arról, miért szereti a szivárványt. Azt válaszolta, mert szép színes. Akárcsak a világunk, amely körülvesz bennünket és minél több színt viszünk bele, annál szebb lesz.